Márpedig csodák léteznek!

Amikor Ágostonról, leginkább a számára indított gyűjtésről tudomást szereztem, talán nem bántom meg a szülőket azzal, hogy azt gondoltam, nem sikerülhet. Rövid az idő, nagy a cél, túl kevés a lehetőség és az ember. A legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy akár egyetlen hónap leforgása alatt össze lehet gyűjteni a kitűzött 500 millió forintos célt. S bár már akkor is azt kívántam, bárcsak lenne varázspálcám, amivel három, de akár csak egyetlen kívánságot teljesíthetnék, az lenne az, hogy a kisfiú biztosan esélyt kapjon a számára szükséges terápiára.

Azonban nem tévedhettem volna nagyobbat.

Egy hónap sem kellett ahhoz, hogy az ehhez szükséges pénz, mi több, még annál is magasabb összeg csaknem 3 hét alatt összegyűljön. A saját szememmel láttam, ahogy a nagymama is vállvetve küzd a családjáért, az unokájáért, s ahogy egy egész ország napról napra támogatja őket ebben. Nemes cselekedetek egész sorával álltak be a hatalmas cél mögé, mindenki a maga eszközeivel, ahogy tudott. Szavaikkal nem csak biztattak, hanem tetteikkel reményt is adtak arra, hogy csodák igenis léteznek a gyermekkönyveken túl is. Nem csak a gyermeki képzelet szárnyaló fantáziáiban élnek azok, hanem köztünk, általunk, s velünk.

Ágostonnal csoda történt. Magyarország összefogott és megadta számára az esélyt arra, hogy felnőttként is tudja: az a csoda, amit a szülei álmodtak meg neki, nem holmi tündérmese túlzó képzavara, hanem nagyon is élő. S azt gondolom, Ágoston pedig azt mutatta meg nekünk, hogy a szürke mindennapok monokróm világából tényleg van kiút, ha előre tekintünk: csak várni kell rá.

Csak akarni kell.