Mi lesz veled, ha én már nem leszek? – sérült gyerekeket gondozók kínzó kérdése az egri dokumentumfilmes szemével

– Egerben születtem, és az egyetem kezdetéig ott is jártam iskolába. Rengeteg szép emlékem van azokból az évekből. Az Uránia moziban és a régi Ifjúsági házban akkoriban rendszeresen vetítettek művészfilmeket, a Bródy Sándor könyv- és zenetárból rogyásig pakolt hátizsákban hordtam haza a CD-ket, de az – azóta már megszűnt – Egál klubos koncertek, a Líceum udvarában megtartott nyári művészeti fesztiválok is kifejezetten nagy hatással voltak rám – emlékszik vissza Anna, Az életed nélkülem c. film rendezője az őt szülővárosában ért hatásokra.

– De ha jól tudom, akkoriban még majdnem egészen másfelé vitt a sorsod útja…

– Jó volt Egerben felnőni. Még ha ezt abban az időben kicsit máshogy is gondoltam, innen visszatekintve meglepő, hogy akkor milyen könnyen hozzáférhetők voltak a kultúra kevésbé közismert rétegei is a fiatalok számára. Ez nyilvánvalóan hatott rám, és elég korán egyértelművé is vált, hogy valamilyen művészeti irányba fogok továbbtanulni. Jöttek aztán különböző fellángolások, és végül egy dolog maradt állandó: a tánc. 

Húszas éveim első felében táncművészként dolgoztam, rengeteget tanultam csodás koreográfusoktól, szerencsém volt, hogy ennyire sok mindenkivel dolgozhattam.

– És innen hogyan vezetett át az utad a filmekhez? 

– A táncban minden az előadó körül forog, hiszen ő „teszi ki magát a színpadra”, miközben tulajdonképp a színház négy fala közt él. Amikor jöttek az első komolyabb sérülések, bármilyen furcsa is, de általuk kinyílt számomra a világ. Akkoriban már egy ideje tanítottam általános iskolásokat és gimnazistákat táncolni, ami teljesen új értelmet nyert, 

Azt éreztem, hogy inkább ez való nekem és  ezzel indultam el a filmezés, videózás irányába. Hatalmas szerencsém volt, hogy azonnal felvettek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design (korábban videó) szakára, de végül a mesterképzésem alatt a Zürichi Képzőművészeti Egyetemen kezdtem el foglalkozni a dokumentumfilmezéssel.

– Zürichből aztán hazajöttél Magyarországra. 

– Miután lediplomáztam, hazaköltöztem. Ugyan már másik városba, Budapestre, és felvettek az egyik emberi jogi szervezethez, mint videóst. A feladataim közé tartozott, hogy kisfilmeket, kampányvideókat forgassak, melyek során – szerencsére – a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeivel dolgoztam együtt. Így találkoztam “Az életed nélkülem” főszereplő anyukáival is. 

Milyen lesz majd az életed nélkülem?

– A filmedben rendkívüli fontosságú témát dolgozol fel: a sérült gyermeket nevelő családokét. Honnan jött az ötlet, hogy ezt válaszd dokumentumfilmed témájául?

–  Eleinte munkaköri feladat volt az ügy dokumentált nyomon követése, de már az első találkozás nagy hatással volt rám, azt éreztem, hogy amellett, hogy mélyen megérintett az anyukák önfeláldozása, nem találkoztam még ilyen közösséggel, akik az összefogást választották és a legreménytelenebb helyzetből képesek voltak kiállni magukért. Aztán azon kaptam magam, hogy egyre többet forgatok „csak úgy”, munkán túl, a magam elhatározásából, és körülbelül másfél év után megszületett a döntés bennem, hogy ebből muszáj lesz filmet csinálni: ez a történet szétfeszíti a videózás kereteit és lehetőségeit. Bár amikorra megismerkedtem a film főszereplőivel, már volt mögöttem több kisfilm és videó is, egy egész estés film gondolata ijesztőnek tűnt. Végül aztán olyan fontossá váltak számomra szereplők, hogy úgy voltam vele, hogy ez most történik és csak én vagyok itt, ez az én feladatom, hogy ezt az ügyet a tágabb társadalom elé tárjam.

– Mesélj kérlek az alkotófolyamatról: hogyan öltött végül is formát a sok éves munka?

– A film hét évig készült, ebből körülbelül hat évig követtem a film gerincét adó pert és a benne részt vevő családok életét, amit az intenzív utómunka szakasza zárt. 

Hack Júlia vágó öt évig kísérte a projektet és az utolsó két évben Szentpéteri Áron rendező csatlakozott a csapathoz, akit a film írójának és producerének hívunk, de valójában ennél sokkal több kreatív döntést, szemléletet hozott a filmbe. Érzelmileg és szakmailag is nagy segítség volt, hogy két tapasztalt filmessel együtt járhattam végig ezt az utat.

– Számítottatok ennyi és ekkora elismerésekre? Gondoltátok volna, hogy ez a téma és az azt feldolgozó filmetek kiemelkedik majd a többi közül?

– 2023-ban beválogattak minket egy nevesebb dokumentumfilm fejlesztő programba, a “Docu Rough Cut Boutique-ba”, amiből már körvonalazódott, hogy a filmünk fogadtatása több mint jó. Ám még ennek ellenére is meglepetés volt, hogy a Szarajevói Filmfesztiválon díjazták a filmet, és arra főleg nem számítottunk, hogy Magyarországon az összes létező díjat begyűjtjük, 

Számunkra teljesen megdöbbentő volt, hogy a film témájának súlya ellenére be tudott kerülni a köztudatba, és ennyire jól értékelte filmként a szakma és a nézők is. Persze ez egy nagyon jól eső visszajelzés, hogy a hét év munkája nem volt hiábavaló, sikerült egy olyan filmet csinálni, ami megszólítja azokat is, akik nem találkoztak még súlyos fogyatékossággal élők helyzetével úgy, hogy közben az érintett otthonápoló közösségek is magukénak érzik a történetet. 

– Hamarosan, azaz pénteken este az egri közönség is megismerheti a közös munkaként megalkotott filmet, melyet az egri Uránia moziban vetítenek. Milyen érzés „hazahozni” azt, amire egyébként is a gyermekedként tekinthetsz?

– Azt hiszem mindenki vágyik arra, hogy hazavigye a munkáját, hogy meg tudja mutatni azoknak, akik segítették az elindulását. Az elmúlt sűrű évek egyik legmeghatóbb élménye lesz, hogy Egerben, ráadásul a gyerekkorom egyik fontos helyszínén, az Uránia moziban kaptunk lehetőséget, hogy megosszuk a helyi közönséggel is „Az életed nélkülem”-et. A vetítés után pedig közönségtalálkozó keretében beszélgethetünk a filmről. Már nagyon várom!

Rubi Anna podcastünkben mesélt  a film készítésének további részleteiről: