Már a felhőkön ülve készíti a bábokat – búcsút vettek az egri művésztől

Május 2-án elhunyt a bábszínház egykori bábkészítő művésze, Lovasyné Stuth Erzsébet, erről már korábban írtunk a Heol.hu-n. Baráth Zoltán egri színész Facebook-bejegyzése szerint azóta pedig végső búcsút vettek tőle, a búcsúbeszédet is közzé tette.

Mint a bejegyzésben írja, a Harlekin Bábszínház egykori alapító tagja, majd a Babszem Jankó Gyermekszínház alkotótársa nagyon fog hiányozni nekik. Rá való emlékezésül megosztotta az elhangzott búcsúbeszédet, amelyet a családtagok és barátok elmondásaiból gyúrt össze egy róla szóló mesévé. 

A búcsúbeszédet változtatás nélkül közöljük:

„Egy volt ő. Tényleg közülünk egy. Egy feleség, egy anya, nagymama, egy barát, egy alkotótárs, egy távoli vagy közeli rokon, egy szomszéd… Egy néni a második emeletről, a Bástya  ABC-ből, akiről sokan nem is tudták, hogy tulajdonképpen: egy varázsló volt. 

Úgy született, mint minden halandó ember, úgy kapta a sorsát, mint sokan a viszontagságos élet nehéz terheivel, és úgy élt, mint kevesen: elbűvölő mesék között, a képzelet fátyla alatt. Teltek múltak az évek, és ahogy nőtt, úgy vele is megtörténtek az élet apró csodái. Első csoda a gyerekkora volt. A varázsló, maszatos kisgyermekkorában a hatvani unokatestvéreknél nyaralt, ült a lépcsőn Ágival, Gyuszival, Évikével, Zsuzsával és hatalmas szelet dinnyét majszolva, vidáman tömte magába a boldogságot.  Ha bekapcsolt a rádió, balerinának képzelte magát és míg a ház többi lakója dolgozott, vagy iskolába járt, ő hosszasan táncolt a dobozból áradó zenére. 

Márta, a nagyobbik testvére neki mondta el a kötelezően megtanulandó iskolai verseket, amiket ő aztán hangosan mondogatott tovább, mint egy gyermeteg visszhang. Már akkor színházasdit játszott. És a régi karácsonyok! Ahogy vacsora után a család tagjai az asztal körül ültek és Apuka annyi részre vágott egy almát, ahányan akkor ott jelen voltak, és azt kívánták, hogy jövőre ugyanígy ismét együtt ülhessenek… egymást szeretve.

A varázsló itt tanulta meg, hogyan kell másokra figyelni, hogyan kell egy családot összetartani, miként lehet nyugalmas, békés, meghitt hangulatot teremteni és mosolyt csalni mások arcára. A gyermekkor felnőtt létének titokzatos iskolája volt az a hely, ami végigkísérte egész életét, meghatározta későbbi létezésének minden percét. Mert hogy honnan jött, azt soha nem feledte.

Egy újabb csoda az volt, amikor találkozott egy másik varázslóval. Életüket szorosra fonták, és onnantól együtt varázsoltak tovább, és keltették éltre azokat a furcsa kis beszélő figurákat, amik évtizedeken át meghatározták sok gyermek és sok felnőtt számára, hogy mi is az a bábszínház. Szorgalmasak voltak. Nagyon szorgalmasak. Nem számított, hogy nappal van, vagy éjszaka, a fény az úr, vagy a csillagok, ők szakadatlanul dolgoztak a varázslaton. A bábszínház varázslatán. Ha kellett még a hosszú szőrű ágytakarót is eltüntették otthonról, hogy abból suba legyen Vízi Sándornak, mert varázslat nélkül nem lett volna kerek ez az élet.

A harmadik csoda a gyerekek megszületése volt. Eszter és Dani úgy pottyantak a szülők által teremett világába, hogy sokáig azt hitték, olyan lesz a valódi élet is, mikor majd felnőttek lesznek… Meseszerű, mindig megoldódó, kitalálható. Túlélhető. Mert a két varázsló, olyanná tette gyermeknapjaikat. Meseszerűvé. 

A negyedik csoda - és ez igazán nagy csoda volt-, az unokák érkezése! Ádám, Jázmin, és Aliz. Ők voltak azok, akiknek végtelen mennyiségű gumicukor és a felfoghatatlanul finom citromos álom nevű sütemény jutott, miközben önfeledten elveszhettek a mama varázslatos dobozai között, ahol cérnák, gombok, csillogó anyagok mellett ott hevert a gyermeki lélek legfontosabb élelme, a nyugalom is.

Az ötödik csodát a tágabb család, rokonok és barátok gyűrűje jelentette. A kirándulások, esőverte sátorállítás, a sok bemutató előtti izgalom. A drótos, majd drótnélküli beszélgetések, levelezések, üzenetek sms-ek, a Sárkánykör meghitt pillanatai. Széles barátságok hosszú sora, melyekben a varázsló, gömbölyű mosollyal az arcán tudott beszélni, szaladó lendülettel írni és bölcsen gondolkodni, hamis hangok nélkül, őszinte, hiteles emberként. Iróniával nevetve a világ fonákságain. Egyszerre művész és mester, rendíthetetlen, önmarcangoló útkereső. Univerzumának mindent meghatározó középpontja: a mély, bensőséges, tisztelettel, felelősséggel és derűvel teljes szeretet volt.
Bizalmáért minden idegennek meg kellett küzdenie. Barátságát nem adta akárkinek olcsón, kótyavetyi portékaként, azt ki kellett érdemelni. De ha valaki megkapta, az örökké magánál tarthatta zsebre dugva, vagy a szélben lebegtetve.

Minden csodálatos képesség ellenére, a varázslók sem részesülnek itt a földön az örök élet kiváltságában. Az idő, mint minden halandó ember életében, az ő életük fölött is elmúlik. Ők is fáradnak, öregszenek, szomorkodnak az elmulasztott perceken, és gondolkodnak azon, hogy mindent jól csináltak-e a hosszú évek alatt? Nem volt ez másként a mi varázslónkkal sem. Egyszer a szobájában, ült, ahol faltól falig ért a zöldszínű ágy, ami alatt ládákban sorakoztak egy összerakott élet apró darabjai, amikor Eszter lánya megkérdezte:

A varázsló egy pillanatra leengedte a kezét, amiben egy szöszmötölésre alkalmas dolog volt, (mert az ő kezében mindig volt valami, szóval leengedte és azt mondta: Nem félek. Úgy érzem eleget tettem és elfáradtam.

 Azóta a varázsló, csendben egy felhővégen szöszmötöl, ölében rongyok, gombok és színes szalagok, mellette egy napszítta Harlekin figura mosolyog. Igen. Képzeletemben egy felhőcsücskön ül, míg hitem szerint mély álomban várja a feltámadás pillanatát.”