Csevegünk

Ágynak nyomott néhány rakoncátlan bokaszalag. Nem sajnáltatásból mondom, csak helyzetleírásként, mint faktum. Ha pedig már így esett, ölbe kapom gyakran a netet, ne maradjak le semmiről. A híradót egyébként is néztem, most látom a délit is, de higgyék el, ezért nem éri meg a fájdalom, a kényszerű fekvés, meg a 30 darab hasba szúrandó injekció.

Ám a helyzet az, legyen bármennyi ideje az embernek, csak hiányzik a társalgás. Még az üres fecsegés is. Olyanból vagyok, hogy szeretek hallgatni. Történeteket, panaszokat, meg tréfákat. De nyilván ilyen helyzetben főleg a szalagok állapotáról lehet, esetleg az egészségügyről.

Igaz is, bár megmondom őszintén, féltem, jó ellátást kaptam. Pedig rossz beteg vagyok, az a fajta, akit idegesít, ha az orvos nem mond semmit, csak hümmög, meg ideadja a papírt, hogy megfelelően tájékoztatott. Én még a fogorvost is megkérdem kipeckelt szájjal, hogy mit csinál…

Nos, a legnagyobb megdöbbenésemre odáig jutottunk, hogy én választottam terápiát. A doktor felvázolt két lehetőséget, s azt mondta, döntsek, az az én dolgom. Így tettem, csak remélem, hogy jóra voksoltam. Mosolyogtam magamban akkor is, amikor kibicegtem a tömött váróba, s – mert már két napja nem beszéltem idegennel – elmeséltem ezt egy ott ülőnek. Azt felelte: ez a divat. Tőle is megkérdezték, altassák-e vagy csak érzéstelenítőt kapjon a műtéthez. Mint mondta, csodálkozva nézett, de az orvosa úgy reagált, ő mind a kettőt szereti. Mondom: semmi nem pótolja a társalgást

Pócsik Attila