Füstbe ment

Volt egy tervünk a barátommal, még réges-régen, hogy ő, aki imádja a vonatokat, majd a vasúttársaság vezérigazgatója lesz. Jó, mondjuk mentségére legyen mondva, el is indult ebbe az irányba, közlekedésmérnöknek tanult. Mit tanult, diplomázott, csak aztán elfordult a kötött pályától, és bár a szakmában dolgozik, lassan kezdünk lemondani a dologról. Mert szorosan összefüggött az elmélettel az én sorsom is, hogy majd, ha ő lesz a főnök, engem felvesz magas – pontosabban úgy mondtuk: nagyon magas – fizetéssel büfésnek. Úgy éreztem, képes lennék traubit bontani, meg olykor-olykor egy szalontüdőt összeütni, nem olyan nagy dolog az.

Vicc volt persze az egész, talán egy hetet sem bírnék ki egy strandi lángossütödében, de azért időről időre felemlegetjük, pedig akkor még naivak voltunk, s amit mi magas fizetésnek gondoltunk, annak többszörösét viszi haza ma egy „mezei” politikus költségtérítés címén. De jók ezek a tréfák, e légből kapott reménysugarak (bocsánat a képzavarért!), mert rá lehet tromfolni. Amikor végérvényesen elúszott a vezérigazgatói büfés állás lehetősége, felmerült, hogy a kiskörei hallépcsőnél nézegetném az ablakon a jószágokat sok pénzért. Erre valaki odarakott egy webkamerát, és ingyen láthatók a neten a halak…

Szóval úgy tűnik, marad az írás, amiből ugyan nem cserélem le a 15 éves Suzukit, meg nem veszek haciendát, de legalább elkerül az olaj- és a halszag. Végül is jó az, ha nem büdös a munka.