Füstcsíkok

A faluban, ahol élek, sötétedéskor vékony kis füstcsíkok tekeregnek az ég felé. Ősz van, egyre hűvösebbek az esték. Figyelem a házak kéményeiből felszálló illékony matériát és mindegyikről tudom, miből, hogyan keletkezett. Látom, hol tudtak kellő időben betárolni tűzifát a télre, hogy a nyáron kiszikkadhassanak a rönkök, amik végül jól éghető hasábfaként végzik a kazánban. Ezeknek a kéményen át távozva alig van füstjük, kesernyés illatuk csak parányit emlékeztet az elmúlásra.

Aztán vannak a sűrűn, feketén gomolygó füstök. Tudjuk, ezekben az otthonokban már most rongyokkal, a nyáron összegyűjtött lim-lommal próbálnak meleget varázsolni. Ezeken a helyeken, ha akad egy kevés tűzifa, többnyire nedves, kevesebb hőt ad. Jobb híján tűzre vetik hát a régi cipőt, a kinőtt ruhát, a turkálóban utolsó napon kilóra megvett, filléres rongyot. S ennek bizony már nem illata, szaga van. Ha nem fúj a szél, megáll a levegőben, fojt, fullaszt, átláthatatlan sűrű homályba burkolja a tájat.

Még csak szeptembert írunk, de már most sejteni, mi lesz itt, ha beköszöntenek a tartós mínuszok.

Kesernyés illatok, fojtogató szagok keverednek már most, s a vegyes jelenségnek egyetlen levonható tanulsága van: a hidegben mindannyian melegedni szeretnénk. József Attila arról álmodott, hogy egyszer majd rakunk egy nagy-nagy tüzet, ami mellett mindannyian melegedhetnénk. De mikor?