Gyász

Még mindig pokoli meleg van vasárnap délután kettő körül. Redőnyök lehúzva, ablakok bezárva. Ilyenkor a kapucsengőt is hajlamos nem meghallani az ember. Mivel a kutya kitartóan ugat, mégis kikémlelek az ablakon. Fiatal asszony áll a kapuban. – Csókolom! Csókolom! – kiáltja, s ha nehezemre is esik, csak leballagok. – Mi a baj? – kérdem, s ő csak áll a tűző napon. – Gyűjtünk a családnak, tetszik tudni, hogy el tudják temetni a kislányt.

– Persze, persze, értem – mondom, és futok a pénztárcáért. Odaadom az összeget, pár percig arról beszélgetünk, hogy van a gyászoló család.

– Nagyon rosszul. Két gyerek ment el egy év alatt. Nem esznek, nem isznak, sírnak. Muszáj valamit csinálni, hogy ne adják fel – feleli, s tovasiet.

Nézek utána, s azon töprengek, mi van akkor, ha két, becsületesen dolgozó, gyermekeikért élő felnőtt ember elveszíti azokat, akikért úgy gondolta: érdemes élni, dolgozni. Nincs válasz. Illetve talán mégis… Ha megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a veszteségeikkel, ha megérzik, a körülöttük élőknek ugyanúgy fáj, talán erőt tudnak meríteni a folytatáshoz, amit életnek hívunk.

Minden tragédia, főleg a gyermekhalál érthetetlen, feldolgozhatatlan, egyben figyelmeztető, ébresztő jel. Arra, hogy figyeljünk jobban egymásra, ébredjünk rá, felelősök vagyunk egymásért. Kivétel nélkül minden ember. A kulcsszó: együttérzés mindennel, mindenkivel.

Barta Katalin