Kilencven éve megszűnt a gyár, de a termékei ma is élnek

A ­bélapátfalvi keménycserépgyár termékei­ből nyílt kiállítás a Gesztenyés Kiállítóházban. A tárlat bemutatóján énekelt a Napsugár Nyugdíjas Klub énekkara, valamint Herczeg Flóra. Mezőné Kovács Edit, a Bélapátfalvai Kulturális, Turisztikai és Média Nonprofit Kft. ügyvezetője felidézte, tavaly kezdték meg az előkészületeket, s a megkeresett emberek szívesen ajánlottak föl egy-egy szekrényre való tárgyat.

Bársony Béla ­helytörténeti kutató elmondta, az ­1700–1800-as években sok helyen próbálkoztak a porcelán előállításával, a XIX. század elejétől számos keménycserépgyár működött. Apátfalván az apátság környékén a vízenergiát malmokkal hasznosították és téglát is kezdtek előállítani. Az 1830-as években keramikusok kísérleteztek porcelán előállításával, a keménycserép készítése ­1843-ban Hüttner József érkezésével kezdődött el.

A gyárnak ezután több bérlője volt. A Földváry testvérek alakították ki a jellemző bélapátfalvi mintákat purpur rózsából, sárga tulipánból és kisebb virágokból. Dubravszky Sándor és családja idején máz alatti festésre tértek át és kialakították a sajátos népies keménycserépfestési módot. Ebben az időben a távíróhálózathoz is gyártottak szigetelőket. Remenyik Béla, majd Nagy Zsigmond és Ferenc idején a Millenniumon, illetve a párizsi és St. Louis-i világkiállításokon szerepeltek. Az 1900-as évek elején özv. Schöpflin Armandné, majd Pruzsinszky János és fiai működtették az üzemet, sokat exportáltak. A legutolsó időszakban, 1920–1927 között Első Bélapátfalvai Kőedénygyár Rt. néven működött az üzem. Jelentős fejlesztéseket hajtottak végre, de Trianon után elveszett a felvidéki és az erdélyi piac, így az üzem 1928-ban megszűnt. Az ­1980-as években a cementgyár bevonásával megkísérelték újraéleszteni a gyártást, de elhalt a kezdeményezés.

Ferencz Péter polgármester kifejtette, ő nem gyűjtő, de ha meglát egy-egy darabot, megvásárolja. Így tett Szlovákiában is, de kapott ajándékba néhány tányért egy budapesti régiségkereskedésben is. Egy egri hölgy a városnak ajándékozta saját gyűjteményét, s most ő is felajánlja tárgyainak többségét, 30–40 darabot. Ha minden bélapátfalvi család hozzátesz egyet-egyet, a Dobó István Vármúzeum korábban a városban is kiállított anyagával a megye legkomolyabb tányérgyűjteménye jöhetne létre. Ötszáz darab felett már egy igazi múzeumuk lehetne. Elsősorban a bélapátfalviak tárgyfelajánlásait várják, de ha mások is tudnak ­nélkülözni egy-két edényt, adományként elfogadják és az önkormányzat garantálja, hogy biztonságosan őrzik.

Takács Barnabásék négy és fél éve vették első tányérukat Fonyódon egy régiségvásárban, majd hazaérve összegyűjtötték a családi örökséget. A kiállításra hatvan, a gyár több korszakából származó darabot hoztak, otthon még ­300–400 darabjuk van. Szeretnék a teljes gyűjteményüket kiállítani, múzeumban megtekinthetővé tenni, de helyben.

Pelyhe Gábor nagyapja a gyár bizományosa volt. Az ötvenes években még 200–300 darab tányérjuk volt otthon, de ezek elkoptak. Mire ő rájött, hogy ez érték, 12 maradt, innen 20–25 év alatt fejlesztette föl a gyűjteményét háromszázra, amit szívesen meg is mutat. Elárulta, rengeteg minta van és nincs két egyforma tárgy. Kézi termék lévén mindig van eltérés. Bélapátfalván használati tárgyak, majd dísztányérok is készültek, de a kevésbé díszes korsókat, leveses- és pecsenyéstálakat lakodalmakban azért elővették. A gyárnak jó hírneve volt, Kanadában is találhatók termékeik.

Sablonokkal és szabad kézzel is díszítették régen az edényeket

Csiffáry Gergely történész a bélapátfalvi keménycserépről azt írta, a fehér mázas cserép, kőedény, fajansz tárgyakat a porcelán utánzásának igénye hozta létre. A kőedény tartós, tetszetős, nagy mennyiségben előállítható volt. Anyaga agyag, kvarc, mészpát vagy földpát volt, a fehér szín eléréséhez a mázat kisebb mennyiségű kék festékkel keverték. Öntéssel vagy préseléssel formázták gipszminták segítségével, a csuprokat, korsókat korongolták. Az első égetés után következett a máza­lás vagy a festés sablonokkal, de szabad kézzel is díszítettek a fémoxidos festékkel. Szárítás után ismét égetés következett. Bélapátfalván az ­1880-as évektől készültek iparművészek által tervezett darabok, 1890-től emléktárgyak, 1906-tól vallásos emlékek.