Számos szülést vezetett már le a mentőautóban

Ki két-három hónapot, ki egy bő évet mondott, amikor arról kérdezgettem a mentőautón szolgálókat: ­mennyi idő alatt dől el, hogy valaki hosszabb távra ott ragad-e a pályán vagy sem. Abban viszont valamennyien egyetértettek, hogy nagy vízválasztónak számít az első önálló szolgálat, amikor a kolléga a tantermi szituációk után először szembesül azzal, hogy a legváratlanabb helyzetben is gyorsan, higgadt fejjel kell döntenie és cselekednie. Anekdotaként jár körbe a szakmában egy állítólagos gépkocsivezető esete, akit az első alkalommal úgy sokkoltak a tragédia helyszínén látottak, hogy azonnal hátat fordított mindennek, a mentőautót is másnak kellett visszavinnie az állomásra.

– Soha nem felejtem el, az első utam Poroszlóra vezetett, ahová egy szülni készülő nőért mentünk – idézte fel az egykori esetet Laboncz László. – Csakhogy nem jutottunk el a ­kórházig, így félúton nekem kellett levezetnem a szülést a kocsiban. Hiába tekintgettem ijedten a sokat tapasztalt gépkocsivezető társamra, Gál János jelezte, csináld csak nyugodtan, fiam. Végül­ egészségesen világra segítettem egy kislányt.

Harmincnyolc év után búcsút intett a kollégáinak és a mentőszolgálatnak Fotó: Szilvás István

A mentőápoló története itt nem fejeződött be, ugyanis tizennyolc évvel később ugyanott, ugyanolyan körülmények között ismét levezetett egy szülést. Akkor tudta meg, hogy az ifjú anya nem más, mint az az egykori kislány, aki az első „babája” volt. Azóta se szeri, se száma a mentőautós gyerekeinek, harmincig még számolta őket.

A kackiás bajuszt és jellegzetes, rövidre nyírt szakállat viselő, karcagi származású férfi – a vasas szakmát elhagyva – harmincéves korában lépett be a mentőkhöz. Sógora a fővárosban dolgozott a szolgálatnál, az ő „élménybeszámolói” keltették fel az érdeklődését a mentőzés iránt, s miután átesett a mindent eldöntő tűzkeresztségen, 38 évre ott is ragadt az egri mentőállomáson. Nemrég viszont eljött az utolsó szolgálat ideje.

– Nincs olyan nap, hogy ne történne valami traumás eset. Likai Dénes kollégámmal nyújtottunk segítséget több alkalommal is a városban és környékén. A 24 órás szolgálat vége felé egyszer csak megszólalt a rádió a kocsiban, most azonban nem a szokásos hivatalos üzenet hangzott el, hanem egy rövid beszéd, amivel a kollégák az egész ország mentőinek füle hallatára köszönték meg a több évtizedes munkámat, s kívántak minden jót a nyugdíjas éveimre.

S bizony, ekkor még ez a sokat megélt férfi is meghatódott. Eszébe jutottak a sok tanulással, továbbképzéssel, vizsgával, valamint a meg-megújuló technikával való ismerkedéssel teli évek. Felidéződtek a véres tragédiák, a gyermekáldozatok, a reménykedő tekintetű idősek szavai, a számtalan eredményes vagy sikertelen életmentés mozzanatai éppúgy, mint az ezekkel kapcsolatos örök kérdés, hogy jól csinálta-e, megtett-e mindent a bajbajutottakért. Volt, akit ő keresett meg a kórházban, mások őt szólították meg az utcán, hogy megköszönjék, amit értük tett.

– Jó érzés, amikor látja az ember, hogy sikerült stabilizálni egy súlyos sérült állapotát, megkönnyíteni a beteg ember szenvedését, s bejuttatni őket a számukra a gyógyulás reményét jelentő kórházba – mondta kitartó kollégái nevében is.

Különleges mentőszolgálat a tengizi sivatagban

A Kaszpi-tenger mellett, a kazahsztáni Tengizben 1985. végén a sivatagban több évig tartó nagyberuházás indult, amelyben Magyarország képviseletében a Vegyépszer dolgozói egy hatalmas olajkéntelenítő építésében vettek részt. A dr. Bükkerdő Pál, a Heves Megyei Tanács korábbi osztályvezetője által irányított egészségügyi szolgálat tagjaként Laboncz László három évet töltött kint. Az egri mentőállomás dolgozói közül rajta kívül még – más-más időpontban – féltucatnyian teljesítettek ott szolgálatot, ami az esetleges mentésből, illetve a komolyabb betegek esetében a hazaszállításukból állt.