Szívbemarkoló: mindent elvett a háború Ilona nénitől, ő mégsem adta fel!

Vallja, hogy nem omlott össze a 98 év alatt, és ez kizárólag Istennek köszönhető.

Sulcz Jánosné a Heves megyei Verpeléten látta meg a napvilágot 1919. augusztus 18-án, neve napján, Ilona napon. Itt ismerte meg első szerelmét, az erdőkövesdi származású Lénárt Józsefet, akivel 1937-ben egybe is keltek. Akkor még nem sejtette, mi vár rá a világháború alatt. József kerékgyártó, illetve kovácsmester volt, amely szakma akkoriban egyet jelentett a folyamatos költözéssel.

– Verpeléten egy jómódú ügyvéd óriási birtokán laktunk, az úgynevezett Kaholló-tanyán – kezdte élete elmesélését Ilona. – Innen aztán jobbnak láttuk tovább állni, mert valami okból kifolyólag elkezdett tönkremenni a gróf helybéli gazdasága. Még meg sem melegedtünk Tarnaszentmárián, amikor elvitték a férjemet Tokajra, hogy letöltse a tényleges katonai, szolgálati idejét. Szerencsére a szabadsága alatt hazajöhetett és Váraszón, egy verpeléti származású jegyző elintézte neki végleges itthon maradását.

Mint mondta: József közelebb akart lenni Erdőkövesden élő szüleihez, így 1942-ben elköltöztek Zabarra, ahol nagy bánatára csupán kevés időt, alig másfél évet tölthettek együtt.

A fájdalmas búcsúzás

Ilonáék a többieknél kicsit később kapták meg a katonai behívó levelet, így a rendőrség már kinn is volt a kisközségben Józsefért. Bár az ügy rendeződött, egy szempillantás alatt Egerben találták magukat.

– Arra a fájdalomra, amelyet a 280 katona hozzátartozója átélt, arra egyszerűen nincsenek szavak – mondta Ilona néni könnyeivel küszködve. Az egri váróterem hideg kövén ülve, zokogva várakoztunk az indulásra. Azt ugyanis megengedték, hogy elkísérjük a férjeinket Kistályára, ahol gyönyörűszép templomi szentmisét tartottak a számukra. Az ezt követő beszéd hangulata és pillanatképei örökre a résztvevők emlékezetébe vésődtek: a katonák sapkáin lévő fehér őszirózsát én sem fogom elfelejteni soha.

Nem szabadott a katonáknak elhagyniuk a helyüket, de az ő ura mégis megtette.

– Odaszaladt hozzám sírva, majd nemsokára rá, jött is érte a vonat. A vagonban külön helyiséget különítettek el a szakácsoknak, ahová az én férjemet is beosztották. Annyira zaklatott volt, hogy muszáj voltam felszállni én is. Akkor a következőket súgta a fülembe:

„Kedves feleségem. Érzem, nem jövök többé haza.”

– Minden szavam hiábavaló volt, nem lehetett megbékíteni. A vonatnak indulnia kellett, nekem pedig leszállni, de alig tett meg pár métert a jármű, hirtelen meg is állt. Úgy csukták be a vagon ajtaját, hogy az uram nem húzta fel a lábát és közben folyamatosan ütötte-vágta a vagonajtót, hogy ő nem akar meghalni, engedjék haza. Leírhatatlan, amelyet én akkor legbelül, a szívemben éreztem. Könyörögtem neki, húzza fel a lábait, mert így el sem jut a frontra, de hiába. A vonat újra elindult, József lába még lelógott a szerelvényről, én pedig ott álltam tehetetlenül és néztem, ahogy szép lassan elhaladnak. Akkor láttam őt utoljára.

Lénárt Józsefről nem sok képe maradt Ilona néninek. 1. fotó: (ülve) testvérével az 1930-as években. 2. fotó: a tényleges katonai szolgálat 1937 után (jobb oldalt fekve) 3. és 4. fotó: Kistályán gyülekezve a többiekkel

Éhezés és szenvedés

– Ott maradtam hét hónapos terhesen, két gyermekkel az oldalamon és csak vártam. Hogy egyszer hazatér az apjuk, az én egyetlen szeretett férjem. Az emberek egy idő után már azt a téli tüzelőfát sem hozták meg nekünk, amellyel tartoztak. Azt a keveset osztottuk be, amit a szomszédoktól kaptunk. Így a harmadik gyerekemet befagyott ablakok között szültem, akit a bába aztán hideg vízben fürdetett meg. Kérleltem a jóistent, hagyja őt életben – a mai napig köszönöm ezt neki. Időközben a faluba felfogadtak egy másik kovácsot, amelyről elfelejtettek értesíteni. Nem sokkal később pedig kiraktak minket az utcára, és gyakorlatilag hajléktalanokká váltunk – mondta Ilona.

Majd folytatta:

– Volt Zabaron egy nagyon régi ház, amelyben egy jómódú parasztcsalád a tyúkjait tartotta. Ők megengedték, hogy a nagyobb szobába a kimeszelést követően beköltözzünk, de a másik helyiség továbbra is a csirkéiké volt.

A szülést követően nem sokkal muszáj voltam elmenni dolgozni nehogy éhen haljunk. Így hát eljártam a parasztokhoz földet művelni, különböző kötött holmikat készítettem eladásra, jósoltam a hozzám fordulóknak cigánykártyából, valamint segítettem a rüh kezelésében is. Nehogy azt higgyék, hogy mindenért pénzt kaptam, akkoriban az élelem sokkal többet ért.

Gyalog Zabartól Salgótarjánig

Anno az államtól a hadiözvegyek nem kaptak egy fillért sem. Jómaga és négy másik özvegy pénz híján gyalog sétáltak be a salgótarjáni katonatiszti házba, hogy legalább kenyérre valót adjanak nekik. Ott azt válaszolták, hogy a gyerekeket elvehetik tőlük, de pénz nincs, mondván fasiszta katonák családjainak nem jár a jótékonykodás – idézte fel Ilona néni, majd hozzátette: pedig mindenki tudta: nem önként mentek el a férfiak a Don-kanyarba meghalni. A hazautat végig sírták az asszonyok, mert a holnap kilátástalansága egyre jobban elhatalmasodott rajtuk.

Egy új élet kezdete

Borzasztó sokat szenvedtek és nélkülöztek, majd Isten megsegítette a csonka családot.

– A valódi segítség egy negyven év körüli, jóvágású férfi személyében érkezett, aki valahonnan megtudta, hogy odavagyok az orgonavirágért. Első alkalommal kaptam is tőle két szép szálat, majd megígérte legközelebb is eljön, mert beszélni szeretne velem. Sulcz Jánosnak hívták az új udvarlómat, akinek a családja igencsak a tehetősebbek közé tartozott. Ebből kifolyólag nem néztek ott engem jó szemmel.

Ilona néni belebetegedett idegileg abba a tudatba, hogy bármikor hazajöhet a férje.

– Örültem, hogy János azt ígérte magához vesz a gyerekekkel, de eszemben volt az is, mi lesz, ha az uram hazajön? Rosszul lettem és lovaskocsival vittek be Salgótarjánba, ahol egy idő után gyógyszerrel helyrejöttem. Ezt követően elköltöztünk a tyúkólból Jánosék családi házába, ahol rajtunk kívül még négy másik család lakott. Szerencsére elég jól fogadták a családom, az édesanyja is nagyon megszeretett. Kezdtem helyre jönni lelkileg, de soha nem felejtettem el a kínzó kérdést: mi lesz, ha hazajön József? Ettől eltekintve hosszú ideig boldogságban éltünk.

Sulcz János az egykori salgótarjáni erőműben talált munkát. Nem sokkal később azonban bekövetkezett a szörnyű tragédia. A Cered-Salgótarján közti útvonalon, egy ponyvás autóval súlyos balesetet szenvedett.

– Bár az orvosok lemondtak a második férjemről, ő mégsem adta fel. Sokáig velünk volt még a balesetet követően, de sosem gyógyult fel teljesen, emiatt pedig akárcsak Józsefnek, Jánosnak is itt kellett hagynia minket.

1943. tavaszán behívta a ceredi tanácselnök, aki közölte vele, hogy 1943. január 26-án elhunyt a férje a doni ütközetben, egészen pontosan Stary Nikolskojanál. Majd átadta neki a férje ezüst érdemrend kitüntetését.

Ilona néni mindezek után is állítja: a Jóistenke igenis létezik!

Hiszen az életében ért sok megpróbáltatás ellenére is, nagyon szerették és tisztelték egymást mindkét férjével. Jánostól született még két lánya, mind az öt gyerekét egészségesen fel tudta nevelni, és mindannyiuknak tudtak egy kisebb fajta lagzit rendezni. Az állam 1989-ben többek között a hadiözvegyeket is kárpótolta egy bizonyos összeg keretében.

Fitten tartja az olvasás

Ilona néni a mai napig Zabaron él egyik lányával, Valikával. Elmondás szerint a szellemi fittségét legfőként az olvasásnak köszönheti. Szívesen lapozza a történelmi témájú könyveket, valamint a megyei napilapot is. Délutánonként pedig kedvenc sorozatait követi figyelemmel. – A mögöttem álló, dolgos 98 év miatt nagyon nehezen megy a lábra állás, ezért inkább már csak pihengetek – mondta mosolyogva Ilona néni.