Ülni, vagy nem?

A tömegközlekedést jobbára nem szeretjük. Pláne nem reggel, mikor mindenki morcos, az időjárás is undok. Alig férünk, úgy állunk a buszon, mint a heringek sorakoznak a konzervdobozban. Emelkedik a vérnyomás, ha – véletlenül – fejbe vágnak, arrébb löknek, mert az a jóravaló ember ahelyett, hogy kinyitná a száját, kérve, az előtte lévő álljon odébb, inkább taszajt egyet rajta.

Jól neveltek otthon. Megtanítottak az illemre, a tiszteletre. Ezért, ha merek is leülni a helyi járati buszon, mindig átadom a helyem időseknek, kismamáknak, kisgyermeknek, fogyatékkal élőknek. Legutóbb még leülni sem akartam, csak arrébb álltam, hogy elférjünk. Szabad volt az elsőbbségiként fenntartott ülés, s mivel a széket szellős terület veszi körül, oda álltam. Egy mozdulatot sem tettem, amivel jeleztem volna, hogy letenném a hátsómat, leülni senki sem akart. Mégis azonnal kioktattak szúrós tekintettel fűszerezve. Fiatal vagyok, bírni kell a gyűrődést. Ha az én tehenem megdöglött, pusztuljon a tiéd is elve alapján, ha én nem ülök le, te se merészelj. S persze, nem is akartam…

Ne csodálkozzunk tehát, ha egymás gyomorszájába ér a könyökünk – persze, kinek hova –, ha a jármű hátsó felén üresek a székek, de mindenki a busz elejében állva tolong. Nem minden busznak van megfelelő hossza, de igenis szabad ülni a buszon, s vannak, akik még átadják a helyüket. Fiatalok is.

Berecz Renáta