„Abból a földből táplálkozom, ahol a gyökereim vannak”

Viszonylag ritkán jut el Egerbe Kovács Klaudia Los Angelesből, ahol 19 éves kora óta él. Mégis mindig haza jön. Édesanyja, az olimpikon egri úszókiválóság, Erdélyi Éva. Családi gyökerekről, legismertebb, az ­1956-os forradalmat és szabadságharcot feldolgozó filmjéről, A lyukas zászlóról, színházi rendezéseiről és a nagy öregekről beszélgettünk.

– A Hatvani temető kapujában találkoztunk. Édesanyád és a nagyszülei sírjánál voltál. Fontosak számodra az egri gyökerek?

– A gyökereim, azok én vagyok. Abból a földből táplálkozom művészileg és emberileg is, ahol a gyökereim vannak. Ráadásul ezek a gyökerek horizontálisan nagyon sokfelé ágaznak. Személyes, társadalmi, kulturális, történelmi irányokba, és az identitástudat felé. Mindenben, amit csinálok, abban benne van, hogy magyar, hogy egri vagyok, hogy az édesanyám lánya vagyok, aki az olimpián, mint úszó, a szülőhazámat képviselte. A minőségre, tökéletességre való törekvésemet is tőle tanultam, vagy örököltem. Benne van ebben a nagyszüleim paraszti háttere: amíg nem érik be a termés, addig nem lehet megállni. Ez mind benne van a munkásságomban és a mindennapi létemben. Nem csak a kollégáktól várom el a maximumot, magamtól is.

– Eger mit jelent számodra?

– Ez a város még mindig az otthonom! Amikor itt, az Uránia Moziban bemutatták A lyukas zászlót – az országban egyedül – a Slowfilm Fesztiválon, a filmszínház akkori vezetője, Kiss Lajos jóvoltából, akkor azt mondtam a közönségnek: nem azt köszönöm, hogy haza jöttem, hanem, hogy haza érkezhettem. Ez a mondat fontos volt ott és akkor, de most is érvényes.

– Milyen gyakran jössz haza?

– Ahhoz nem kell itthon lennem, hogy ez a kötelék intenzíven megmaradjon. Volt év, amikor négyszer is jöttem, de most például három éve nem voltam itthon. Most van két olyan filmötletem is, ami Egerhez kötődik, ezért valószínűleg gyakrabban fogok mostanság megfordulni itt.

– Elárulnál valamit e tervekről?

– Az egyikről mindenképpen. Ez egy családi dráma lesz, és a saját famíliám történetét szeretném feldolgozni. Igazságalapú, szubjektív történetnek képzelem. Ezért keresek is olyanokat, akik bármit – rosszat vagy jót –, akár jelentéktelennek tűnő epizódot, de tudnak a felmenőimről, az ő életükről. Számomra bármi információmorzsa, dokumentum vagy fénykép fontos lehet. Ez úton is kérem az olvasókat, az egrieket, hogy akik édesanyám, Erdélyi Éva, a nagyszüleim, Erdélyi Józsefné és József, valamint apám, Kovács László életéből, sorsából rendelkeznek emlékekkel, történetekkel, azt osszák meg velem a [email protected] címen! Most már tartok ott az életemben, hogy fel tudom vállalni ezt az önmagunkkal szembenézést. A legnehezebb volt átélni, saját tragikus gyermekkoromat. Elmesélni szerintem már sokkal könnyebb lesz.

– Térjünk vissza az emlegetett A lyukas zászló című, amerikai–magyar történelmi dokumentumfilm-thrillerre, mely számos díjat nyert, s az Oscar-versenybe is bejutott. Teljesítette az elvárásaidat?

– Nemzetközileg messzemenően túlteljesített. Óriási eredmény, hogy jó néhány országban – az Amerikai Egyesült Államoktól Új Zélandig – oktatási tananyagként is használják a filmet. Az azonban végtelen csalódás, hogy Magyarországon nem volt hivatalos premierje, anyagilag nem támogatták létrejöttét, nem forgalmazzák, nem is ismerik. Máig nagyon szeretném, ha ez végül elkerülhetne itthonra is, ma már rengetegen tudnak róla, ideje lenne, hogy lássák is. Online egyébként meg lehet nézni a " target="_blank" rel="noopener nofollow">vimeo.com/ondemand/alyukaszaszlo címen.

– Igazi nagy öregekkel dolgoztál együtt. Az executive producere az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos volt, az operatőre pedig Kovács László, akihez – ellenkező híresztelésekkel ellentétben – nem fűznek rokoni szálak. Milyen volt velük dolgozni?

– Meghatott az egész munkafolyamat. Kovács Lászlónak – aki egy operatőr legenda – ez volt az utolsó, nekem pedig ez volt az első filmem. Kollégaként bánt velem, tisztelettel, elismeréssel, segítőkészséggel, jó szándékkal. Afféle mentor volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen kaliberű emberrel dolgozhattam együtt a karrierem kezdetén. Zsigmond Vilmos pedig nagyon sok embert nyert meg a filmnek, és kapcsolatain keresztül rengeteg segítséget kapott a produkció. Ráadásul ők is erősítik az egri kapcsolatot, kötődést, hisz mindketten Illés Gyuri bácsi tanítványai voltak, aki mint tudjuk a város leghíresebb filmes egyénisége.

– Mennyire követed azokat a folyamatokat, amik a honi filmgyártásban zajlanak? Los Angelesből is úgy látszik, hogy felszálló ágban van a magyar film?

– Láthatóan vannak eredmények, amióta Andy Vajna behozta a filmipar aspektust. Korábban sokadlagos szempont volt a nézőszám, illetve, hogy csinál-e pénzt a film. Minden mozi megérdemli, hogy legyen közönsége, s ez az itthon új, amerikai látásmód ezt segíti elő.

– A filmkészítés mellett az utóbbi időben színházakban is rendezel.

– Öt darabot állítottam színpadra az elmúlt tizennyolc hónapban. Elsősorban amerikai szerzők műveivel foglalkozom, s angol nyelvű előadásokat rendezek. A legnagyobb vállalkozás ezek közül Sam Sheppard, a huszadik század végének legnagyobb amerikai drámaírójának a darabja volt, az A Lie of the Mind – A képzelet hazugsága. Ebben a rendezésben az emberi lélek legmélyére ásva, sikerült megmutatni a közönségnek amit az ember a hétköznapokban nem mer megfogalmazni, mert túl mély, túl fájdalmas, túl kegyetlen. Éppen ez a színház feladata, hogy megmutassa azt, amit önmagunktól, önmagunkban nem akarunk, nem merünk felfedezni, amivel nem tudunk, nem akarunk szembenézni. A színház nagy szerelem számomra, ezért különösen örülnék, ha Egerben is rendezhetnék egyszer...