Eger

2019.02.07. 11:30

Számháború Grecsó Krisztiánnal, súlyos betegség után, új regénye előtt

Grecsó Krisztián a kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb ­alakja. Az elmúlt héten Egerben járt Hrutka Róbert muzsikus, zeneszerző társaságában, s a Forrásban megnézték, sőt aktív résztvevői voltak közös darabjuk, a Stop drámapedagógiai feldolgozásának, majd Libikóka címmel zenés, felolvasós, történetmesélős esten mutatkoztak be a város közönségének. A két esemény közt volt alkalmunk beszélgetni az íróval.

Ebner Egres Béla

– Gyakorlatilag szobrot állítottak neked Egerben...

– Sőt, én magam voltam a szobor... A STOP című, Hrutka Robival közös darabunk, színházpedagógiai foglalkozás keretében bemutatott előadásán részt vettünk, és mivel itt a Harlekin Bábszínház drága, aranyos színészei a közönséget is bevonják az előadásba, én sem úszhattam meg, hogy aktívan részt vegyek benne. A nézők feladata volt, hogy a szereplők kapcsolatrendszerét szoborcsoportban ábrázolják, abban valóban az egyik szoboralak én voltam.

– Felállítottam egy Grecsó-számsort: 11, 30, 44. Menjünk ezeken végig kérlek! Az első a 11-es: február végén megjelenő regényed főhőse, Vera tizenegy éves...

– Bizony, egy tizenegy éves kislányról írtam regényt, aki ráadásul 1980-ban ennyi idős. Eddig csupa alanyi könyvet írtam, ami valamilyen módon kötődött hozzám, meg a szülőfalumhoz, Szegvárhoz. Tizenegy éves kislány még sohasem voltam, de nagyon szép kaland volt, szerettem írni. Az az érdekes, hogy a férfi­alakjaimnál, ha úgy éreztem, hogy teljesen belehelyezkedtem a jellembe, és már ismertem, akkor globálisabb volt ez az ismeretség. Akkor bármely szituációba tettem a figurát, éreztem, hogyan viselkedik. Most, hogy ilyen sok női hősöm, sőt főhősöm lett, az a helyzet, hogy a nőknél – csakúgy, mint az életben – csak szeletekbe látok bele. Ugyanúgy nem kaptam az egészre rálátást, ahogy a valóságban sem. Ennek ellenére azt hiszem, sikerült mélyfúrást csinálnom, mert azért mindig vannak személyes vonatkozások. Például, az embert a magánéletében elkezdi érdekelni az örökbefogadás, mint téma – még ha nem is arról az oldalról, ahonnan ez a kislány látja – és akkor találkozik a dologgal, és elindul ez az egész, a maga, immár papírra vetett gondolatainak formájában.

Grecsó Krisztián: Eger számomra egy különös, szakrális hely lett
Fotó: Gál Gábor / Heves Megyei Hírlap

– Mit vársz a regénytől? Nem lesznek csalódottak azok az olvasók, akik megszokták azt a falusi miliőt, vagy a nagyvárost falusi szemmel vizsgáló nézetet, amit eddig kaptak tőled?

– Akik a falumítoszt várják, biztos meg fognak lepődni, mert ez egy radikálisan más könyv, mint az eddigiek voltak. Azt remélem, üdítően lesz más, vagyis azt fogják mondani: „Na nézd már, ez a negyven-egynéhány éves csóka képes megújulni”, s örülni fognak, hogy nem ugyanazt a gittet rágja örökké... Más szempontból meg nem tudtam kibújni a bőrömből. Ahogy ezek a hősök a világot látják, amilyen a mondataim ritmusa, az azért nem tud radikálisan más lenni. Nem tudok se máshogyan, se másképpen benne lenni a jeleneteimben, mint korábban: más dolgot főztem, de az ízek ismerősek lesznek. Van két mottója a könyvnek: A Pál utcai fiúk utolsó, illetve az Abigél első mondata. Ez a két nagyon különböző regény gyökereiben elképesztően hasonló. Mind a kettő arról szól, hogy egy igaz fiatalember, vagy gyerekember olyan feladat elé kerül, amely feladat túl nagy neki, túl nagy nyomás nehezedik rá, mégis képes felnőtté – akár hőssé – válva megfelelni annak a kihívásnak. A Pál utcai fiúkkal sokat dolgoztam a Vígszínház számára íródott zenés darab okán. Nagyon sokszor elolvastam ezt is, meg az Abigélt is. Látva, ahogy ott gondolkodtak a világról, azt éreztem, hogy most akarok egy ilyen hőst magamnak. S ez annyira az enyém, hogy remélem, hitelt ad a dolognak. Van egy tizenegy éves hősöm, akire rászakad az elhallgatások sora, a családi múlt, s máris a mániáimnál vagyok. Őneki kell mindezt a hátán vinni, őneki kell kibogozni, aki a legnagyobb pofont kapja, akit a legnagyobb trauma ér. Ez olyan sokszor van így! Hétköznapi és banális: aki a leggyengébb, annak kell tartani és kitartani. Ezt akartam körbejárni. Úgy érzem, érdemes velem jönni ezen az új úton, de ha valaki meglepődik, az se baj.

– A második számunk a 30, mint Harminc év napsütés, ami a legutóbbi, tárcáidat egybe foglaló könyved címe. Az olvasók – azt gondolnánk – új regényt várnak tőled, ez mégis ­komoly sikert ért el.

– A kulcs az, hogy volt türelmem a dologhoz. Hosszú évek óta, mióta ezek a tárcák megjelentek különböző helyeken, mindig kérdezték, mikor lesz ezekből könyv. Azt válaszoltam, amint lesz ezeknek egy külön íze, vagy valahogy összeállnak egyféle rendet, rendszert alkotva, akkor lehet belőle valami. Végül sok-sok regény után az első összegyűjtött könyvem lett. Azért van benne tőkesúly, mert láthatta az olvasó, hogy ez a fószer nem adja ki minden reszlijét – tévékritikáktól az esszékig, mindent ami szembe jön – csak azért, hogy legyen még egy könyv. Ennek most ideje volt. Megvártam, hadd érjen be, s teljesen véletlenül úgy alakult – innen azt is mondhatjuk, nincsenek véletlenek –, hogy ezek a novellák olyanok lettek, mint kis bolygók a nagy regények körül. A szereplők föltűnnek bennük, kiegészítik valamelyest a Mellettem elférszt, a Megyek utánadot, és le is zár egy korszakot ezzel. Nem mondom, hogy végleg, de addig biztos – ha megadja az Isten, és megérem –, hogy máshonnan és máshogy nézhetek vissza. Idősebben, más nézőpontból, akár szülőként ugyanazokra a történetekre, s az úgy lehet majd megint izgalmas. Nyilván nem véletlenül, de ez a könyv így szépen pihentette az alanyi történeteket.

– Most jött el a 44-es szám ideje. Nemcsak negyvennégy éves leszel rövidesen, de az elmúlt heti Élet és Irodalomban jelent meg egy novellád Negyvennégyes címmel, amiben a betegséged egy stációjával szembesülsz és szembesítesz.

– Jobb téma lenne az, hogy negyvennégy éves leszek hamarosan – arról szívesebben beszélnék –, de egy súlyos betegség után vagyok, ami nagyon sok tapasztalattal és kínszenvedéssel is járt, s egy másik embert hagyott itt maga után. Ezzel az emberrel most ismerkedek, részben szeretem, részben pedig nem. De nincs választási lehetőségem, hogy elfogadjam, vagy elutasítsam, mert ez van. Sok mindent megtapasztaltam az ügyben, hogy a gyengékkel, a kiszolgáltatott emberekkel hogyan viselkedik ez a mai, magyar társadalom, hogyan bánunk embertársainkkal, ha azok alatt meginog a talaj. Mindenesetre fontos célkitűzés lett számomra, hogy eljuttassam azt üzenetet – akár szépirodalomban, akár más módon – polgártársaimhoz, hogy az áldozat hibáztatása milyen alantas dolog. Nem az áldozat a hibás! Ennek rengeteg olvasata van, mégis nagyon hajlamosak vagyunk rá. Aminek lehet jóindulatú olvasata is, miszerint azért vagyunk ilyenek, mert félünk. Egyszerűen azt szeretnénk hinni, hogy aki beteg lett, bántották, megerőszakolták, ő tehet róla. Különben, ha nem ő tehet róla, akkor nekünk is félni kell. Ennek ellenére meg kell tanulnunk ezeket a félelmeinket legyőzni, már csak azért is, mert a szeretteink, szomszédunk, családtagunk, akárki, aki bármilyen módon kiszolgáltatott helyzetbe kerül, az bizony segítségre szorul, nem további megtiprásra. Ezt most minden létező módon próbálom képviselni.

– Emlegettél gittrágást, meg konkrétan A Pál utcai fiúk is előkerült beszélgetésünkben. A Vígszínház hatalmas sikerrel játssza a regény színpadi adaptációját. A munka során mennyire kerültél közel Molnár Ferenchez?

– Egyébként is nagyon szerettem. Mindig oda voltam érte mint színpadi szerzőért és mint íróért is. A humora, a világlátása, az hogy milyen sokoldalú szerző, a pimaszsága mindig elragadtatott. Az volt az igazán szép, és egyben kihívás, hogy ez a regény egy világsiker, de nem való színpadra. Csak fiúk szerepelnek benne, nincs szerelem, nincsenek lányok – ebbe, minden létező adaptációba belebukott eddig minden színház. Itt, most az a csoda van, hogy létre jött a hazaszeretetnek egy olyan formája, ami nem melldöngetős hazaszeretet, hanem igaz, emberi. Ehhez jönnek még a csodálatos Dés–Geszti-dalok, amik megemelik ezt az egészet a felhők fölé, s amiből egy emlékezetes és kivételes előadás született.

– Beszéljünk kicsit Egerről! Személyesen először a Bolyki katlanban találkoztunk, amikor a Rájátszás csapatával azt az emlékezetes koncertet adtátok, most nyáron pedig ugyanitt írtátok meg a Csík zenekarral a jubileumi dalukat, a Harminc év címűt – s most egy kicsit visszaugrottunk a számmisztikánk világába...

– Eger számomra egy különös, szakrális hely lett, annak ellenére, hogy nem kötődöm ide konkrétan. Nem itt születtem, nem tanultam, nem éltem itt soha, ennek ellenére egyfajta szellemi centrummá vált. Nagyon fontos dolgok történtek itt. Életem első olyan író-olvasó találkozója, ahol voltak olvasók, az itt volt. Előtte inkább szerény, baráti légkörű beszélgetések történtek. Aztán a Bolykiban történt meg, hogy zenekarrá lett a Rájátszás. Itt végzett a feleségem, itt rendezett, koreografált rengeteget a Gárdonyi Géza Színházban az öcsém, Zoltán. S aztán gondolkodás nélkül jöttem, amikor hívtak Szabó Attiláék, a Csík zenekar, hogy dolgozzunk együtt – megszépítve a dolgot: újra együtt. Ugyanis én néptáncos voltam, s a zenekar egy része annak idején húzta az együttesnek, ahol én is roptam a táncot. Persze ez az együtt dolgozás azért túlzás, hisz’ egy voltam a sok táncos között. Annyiban igaz, hogy a mozgalom része voltam, emlékszem rá, mit jelent az, amikor ott van egy zenekar. Ez az új fejezet pedig arról szólt, hogy felidézve ezeket a régi emlékeket, s ezekből merítkezve írjak szöveget az általuk hozott zenére. S ez a dal itt született meg, a Bolykinál.

– Minden úgy történt, ahogy azt a dal születését dokumentáló, Lévai Balázs által rendezett filmen láthatjuk?

– Abban semmi kamu nincs! Nekem nem tetszett a zene, amit hoztak, aztán Attila előhúzott egy másik dallamot, amire végül megírtam a szöveget. Tényleg így történt és nagyon jó volt, attól eltekintve, hogy én titokban készültem már a másik szöveggel a korábbi zenére, tehát magammal toltam ki azzal, hogy új muzsikát kértem. De nagyon szép együttműködés lett, és Attilával azóta írtunk további dalokat, sőt, ha minden igaz, még egy egri kötődésű dal is el fog készülni, de erről nem mondok többet, mert nyugtával a napot...

Grecsó Krisztián költő, író

1976-ban született Szegváron, Újlipótvárosban él. A csongrádi Batsányi János gimnáziumban érettségizett. A békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskolán végzett mint tanító, de sohasem tanított. A József ­Attila Tudományegyetem magyar szakát 2001-ben fejezte be. Öt évig élt Békéscsabán, a Bárka folyóirat szerkesztője volt. Volt a Nők Lapja vezető szerkesztője és a Szépírók Társaságának alelnöke, 2009-től vezeti az Élet és Irodalom prózarovatát. Néhány verseskötet után 2001-ben novelláskötetével, a Pletykaanyuval robbant be a kortárs prózába. Isten hozott című regénye (2004) németül, csehül, szlovénül és törökül is megjelent. 2008-as, Tánciskola című regénye csehül is olvasható. Drámáját, a Cigányokat (2010) Máté Gábor rendezésében hat évig játszotta a Katona József Színház. A Mellettem elférsz című regénye – 2011-ből – túl van a tizedik kiadáson, harmincezer példány talált belőle gazdára. A könyv alapján készült színdarab a Rózsavölgyi Szalonban látható. A Megyek utánad 2014-től, a Jelmezbál – egy családregény mozaikjai 2016 áprilisától kapható. Az év őszén a Vígszínház mutatta be Molnár Ferenc világsikerének színpadi verzióját. A Pál utcai fiúk szövegkönyvét Grecsó Krisztián jegyzi. A harminc év napsütés című tárcagyűjteménye 2017-ben látott napvilágot, legújabb regénye, Vera címen február utolsó napján kerül a könyvesboltokba.

­

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!