Tíz év után Egerben enyhítették Cseh Tamás hiányát

Cseh Tamás már nem lehetett ott a Forrás színpadán testi valójában, de szelleme és a dalban való hite ott lebegett a nézőtér fölött. Nem biztos, hogy ettől több lett a produkció, melyben Másik János szólaltatta meg a közös dalokat, s Bereményi olvasott prózát, verset, s szavalta – immár költeményekké nemesedett – dalszövegeit. A dalok, a versek elhangzottak, dúdolta, mormolta ki-ki tehetsége, érzése szerint őket, de a hiány, annak a figurának a nemléte, aki hajdan Cseh Tamásnak adta ki magát, betöltetlen és betölthetetlen űrt hagyott. Igaz ez még akkor is, ha a díszletül szolgáló asztalon, az olvasólámpa fénykörében, a palack vörösbor mellett három üres pohár állt, amikbe János, egy megfelelő dramaturgiai pillanatban betöltötte a bíborszín nedűt. S valódi fájdalom, felerősödött, gyötrő hiány hasított a nézőkbe, amikor Bereményi poharához nyúlt, s koccintott az árván maradt itallal. Ott volt hát egy író, egy zenész, valakinek a hiánya, és voltak dalok és poharak, meg jelen volt az árván maradt Cseh Tamás nemzedék…

Aztán – ahogy az egy-egy Cseh Tamás-est után lenni szokott – eljött az ideje a beszélgetésnek is. E sorok írójának épp negyven évvel ezelőtt volt az első ilyen alkalma, amikor a Marczibányi téri művelődési házban adott Cseh Tamás–Bereményi Géza-koncert után sokadmagával leülhetett egy kisebb szobában, s gonosz italok mellett válthatott szót a két – akkor még – fiatal emberrel. Aztán persze, ha Tamás Egerben járt, mindig adódott alkalom egy kis privát világmegváltásra.

Különösen emlékezetes ezek közül az a nap, melynek délutánján a Republic koncertezett a Bazilika előtt, este a Líceumban pedig Tamás lépett föl. A fellépés előtt együtt hallgattunk bele Cipőék zenéjébe, aztán meg Bódi László jött föl a díszterembe, Cseh Tamást hallgatni. Történt mindez húsz éve, éppen abban az évben, amikor napvilágot látott közös lemezük, a Levélváltás.

A borozós, beszélgetős este most sem maradhatott el. Fellépés utáni, jóleső fáradtsággal fogta kezébe a poharat Bereményi, akitől megkérdeztem, jól látom-e, hogy Tamásról nem szívesen beszél.

– Semmi bajom a Tamással, nehogy azt hidd! De személyes dolgokról nem szívesen beszélek, ezért nem teszem. Ez pedig egészen ilyen. De nagyon örülök, hogy megismerhettem, hogy együtt dolgozhattunk. Szerintem most ő is ezt mondja a túlvilágról – ahonnan őszintén szoktak beszélni… Én pedig most őszintén, az innenső világból azt mondom, hogy ezzel semmi gond sincs. Ezt, a Keresztben jégeső című műsort olyan dalokból állítottuk össze Jánossal, amiknek én vagyok a szövegírója és részben a Tamás, részben János szerezték a zenét, s összekeveredik ez a három ember, gondolat, alkotó. Mi ketten vagyunk az élők, ezért mi vagyunk azok, akik elő tudjuk közösen adni ezeket. Én pedig olyan szövegeket, prózai visszaemlékezéseket olvasok fel, amiket egyáltalán nem a Tamásnak írtam, de a dalok ezekből erednek. A három személy együtt van valahogyan, mégsem a Tamás szellemének a megidézése történik a színpadon, hanem egy másfajta szellemidézés. A daloknak a megidézése. Aki ezeket szereti, az megismerheti egy másik oldalukat, ráadásul szerintem a lényegüket, azt, hogy miből és honnan erednek. Mintha ez a műsor a dalok forrásvidékét térképezné föl.

– Ehhez képest ma ugyan az est elején felolvastad a Jézus újságot olvas című novelládat, ám aztán inkább a líra, a saját verseid kerültek terítékre.

– Éppen ezt élvezem ebben, hogy nincsenek kötöttségek. Az éppen adott hangulathoz tudom alakítani a műsort. Sokkal több anyagot hozok magammal, mint amit végül fölhasználok az előadásban. Minden este olyan, mintha próbálnánk, hogy egyre jobb legyen. Most, a tizennyolcadik előadás után azt kell mondanom, hogy az alapkészleten is változtatnunk kéne, de alakul lassan. Igyekszem mindinkább jelen lenni a színpadon, s átadni mindent a közönségnek, amire képes vagyok. Úgy érzem, egyre felszabadultabb vagyok, át tudom magam adni, s be kell valljam: élvezem ezt a fajta szereplést. Pontosabban azt, hogy a közönség által nagyobb mélységet kapnak ezek a dalszövegek. Élvezem az érvényesülésüket. Nem a sikert, hanem ebben a közegben más, több jelentést kapnak.

– Hogy látod, mennyire maradhatnak ezek a szövegek, a dallamokkal együtt örökérvényűek?

– Mindent megteszek, hogy azok maradjanak. Egy részüket kiadtam verseskötet formájában, s ez is egyfajta megörökítés. Megörökítik azt, hogyan érzett egy ember a XX. század utolsó felében és a XXI. első évtizedeiben. 1946-ban születtem, s ez egy sokat mondó évszám. Több korszakot éltem meg és éltem át. Most írom a memoárjaimat, amelyben életem minden korszakát feldolgozom huszonnégy éves koromig. Gyakorlatilag addig, amíg nem találkoztam Tamással. Róla, az összeismerkedésünkről lesz azért szó, egy nagyon személyes írás erejéig, mégis ez az a pont, ahol befejezem a visszaemlékezéseimet.

– Miért éppen huszonnégy év a határ?

– Ez is olyan, mintha a dalok forrásvidékét akarnám fölfedezni, de nem! Ahogy a könyvemben megírom, három nevem volt. Hatéves koromban megfosztottak a születési nevemtől, az apám nevétől, huszon-egynéhány éves koromig a nevelőapám nevén éltem, s aztán választottam egy harmadik nevet, az anyám nevét. Ez, a harmadik név, a Bereményi küldött ki aztán az életbe. Akkor lettem önálló ember. Huszonhárom éves koromban jelentek meg az első novelláim, sőt az első kötetem is, s ezután egy-két évvel szeretném befejezni az önéletírásomat. Tapasztalataim szerint ugyanis az életnek két szakasza van. Az élet és a karrier, az élet pedig épp a karrier kezdetéig tart. Egy idős orvosprofesszor mondta nekem, hogy ha az ember belép első nap a munkahelyére, már a nyugdíjba lép ki onnan. Olyan gyorsan múlik, hogy szinte egy napnak tűnik a karrierrel, a munkával töltött idő. Eszembe jut ugyanerről egy másik történet is. Kodály Zoltán azt mondta, amikor New Yorkban meghalt Bartók Béla, hogy ő – mármint Bartók – a nehezebb életet és a könnyebbik karriert választotta azzal, hogy kiment Amerikába. Én pedig, aki Magyarországon maradtam – mondja Kodály – a nehezebb karriert és a könnyebb életet választottam. Ez nagyon sokat mondó gondolat, s ezért én az életem karrierem előtti időszakát, és a karrier elindulását szeretném papírra vetni. Írás közben jöttem rá, hogy az élettörténetem hasonlóságot mutat Dickens regényfigurájának, Copperfield Dávidnak a sorsával. Ő is árva gyerek és keresi magát a világban. Ezért Magyar Copperfield címen fog megjelenni a könyvem, ami ezeknek a daloknak a forrásvidékéről szól majd, s ami a memoárom.