A család az első, a színház szerelem – vallja Eger szeretett színésznője

– Hogyan kanyarodott az életed a színészi hivatás felé?

– Még a középiskolából volt színházi előéletem, de amikor rájöttem, hogy talán színésznő szeretnék lenni, akkor nagy volt a dilemma, hol is tanuljak. Mindenkinek a budapesti – akkor még – főiskola volt a célja, de a családom nem állt úgy anyagilag, hogy én csak úgy átugorjak Pestre. Viszont kaptam egy ösztöndíjat az ELTE előkészítőjére, s ezzel tudtam a magyar fővárosba menni. Persze megpróbáltam a felvételit a színművészetire, ahová nem vettek föl, de az ELTE-re igen, amerikanisztika-anglisztika szakra. Volt egy pillanat, hogy azt választom, s akkor egy egész más életem lett volna. A véletlen úgy hozta, hogy az Operettszínház stúdiójába jártam egy évet. Érdekes volt azt az egészen más világot megtapasztalni, ami egészen különbözött az addigi és az az utáni életemtől is. Aztán úgy hozta a sors, hogy csapot-papot otthagytam – kell egy ilyen mélyrepülés az ember életében… Hazajöttem, hogy egy magyar szakot legalább elvégezzek – mindenki, aki nem tud hova menni, az a magyar tanszékre megy… Éppen beiratkozni készültem, fölszálltam Szabadkán a reggel hatos, poslovninak nevezett munkásvonatra, hogy menjek Újvidékre, az egyetemre. Itt futottam össze egy színész gyerekkel, aki akkor végzett, s ismertem is. Nagyon beképzelt pasinak tartottam, lobogott a haja, túl szép volt, hogy jó lehessen. Ő volt Mezei Zoltán, aki később a férjem lett, s a prekoncepciómat jó párszor megcáfolta azóta… Szóval elkezdtünk beszélgetni, s ő mondta, hogy a Hernyák Gyuri most indít osztályt az akadémián, meg indul a tanyaszínház, keressem meg őket. El is mentem a tanyaszínházhoz, megismerkedtem Hernyákkal is, aki azt mondta: „Azonnal cicuka, a főiskolára!” Felvettek egy csodálatos osztályba, ahol öt fiú és öt lány volt. Ennél jobb arány azóta sem volt az akadémián. Remekül tudtunk együtt dolgozni.

– Aztán jött Beke Sándor direktor úr, és elhozott Egerbe…

– 1999-ben diplomáztam, de már előző évben játszhattunk különböző színházakban. Egyszer csak megjelent Beke Sándor, aki hallotta, hogy van itt neki egy Júlia, akire szüksége volna az egri Shakespeare bemutatójához. Megnézett az éppen játszott vizsgaelőadásunkban, s azonnal hívott is Egerbe. Nagyon izgalmas volt, s természetesen igent mondtam.

– Jó döntésnek tartod, így utólag?

– Nagyon szerettem Sanyi bácsit. Még ha színházilag nem is értettünk mindenben egyet, ő engem mindig hagyott dolgozni. Azt láttam benne, hogy ha van ötletem, azt mindig hagyja megvalósítani. Ott is ragadtam Egerben. Elkezdtem afféle kamionsofőr életet élni: Szabadka és Eger között ingáztam, ami annak idején jó kis táv volt. Amíg nem volt autóm, nem is tudom, hogy oldottam meg, de valahogy mégis működött. Amikor lett kocsim, akkor azért egyszerűbb lett, de akkor megcsináltam olyanokat, hogy délelőtt próbáltam Egerben, aztán hazajöttem előadást játszani este Szabadkán, másnap hajnalban pedig indultam vissza, a délelőtti próbára. Húzós időszak volt, mindezt huszonhárom-négy évesen.

– Milyenek voltak az Egerben eltöltött évek?

– Nagyon szép emlékként élnek bennem. A szerepek, amiket eljátszhattam, az emberek, akiket megismertem, mind sokat adott hozzá a munkámhoz, a személyiségemhez. Ahhoz, hogy megtaláljam a valódi dolgomat, helyemet, fel tudjam állítani a fontossági sorrendjeimet. A főiskolán ugyanis úgy gondolja az ember, hogy mindent belenyom a karrierjébe, ki-ki a saját ízlése és gátlástalansága szerint, aztán eljön a pillanat, amikor elgondolkodunk, valóban ez kell-e nekünk. Én túl hiú vagyok ahhoz, hogy loholjak mindenféle dolog, munka után. Közel harmincévesen, szinte kimondatlanul dőlt el, hogy nekem a család lesz a legfontosabb. És valahogy úgy is alakult, hogy ez a hosszan és harcosan vonuló szerelem ezzel a Mezei Zoltán nevű, azóta férfivá lett fiúval valami nagyon szoros és mély kötelékké alakult. Sohasem tudtunk elszakadni egymástól. Nagy viharokat éltünk meg, de színész házaspárnál ez illik is. Az első két gyermekünket Egerben szültem, s azóta is bánom, hogy a harmadikkal nem dr. Varga Zsolthoz mentem. Szóval a család lett az első az életemben, de a színház rögtön ott türemkedik mögötte. Alkotó munkák nélkül nem tudok élni.

Kalmár Zsuzsa

Szabadkán született. Az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett Hernyák György osztályában. Játszott az Újvidéki Színház, a Tanyaszínház előadásaiban. 1998-ban szerződött az egri Gárdonyi Géza Színházhoz, de közben otthon, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának munkájában is részt vett. Ez utóbbi teátrumnak azóta is tagja, a szabadkai kulturális élet motorja, de belekóstolt a politikába is. 2005-ben láthattuk utoljára Egerben a színpadon.

– Ki is találsz magadnak mindig valamiféle családon és színházon túli feladatot…

– Igen, ott a rádió, ott vannak a palicsi diákszínjátszóim, vagy az irodalmi kávéház. Mindig kell valami zsizsegés, ami körülvesz.

– Egerből milyen emlékeket hordozol magadban? Mik voltak az itteni kedvenc szerepeid?

– A Rómeó és Júlia volt az első, ezért is emlékezetes, nagyon szerettem játszani a Macska a forró bádogtetőnt. A Blaskó Balázs által rendezett Kalandbeli szerepem is az egyik kedvenc máig is. A Magyar Elektra halálosan kimerített és lelkileg is megterhelt. A Bánk bánt nagyon szerettem volna Bregyán Péterrel, ha nem egy ilyen nagyszínpadi mesejáték, hanem mondjuk egy kamaraelőadás született volna belőle. Aztán, amikor az igazgatóváltáskor Csizmadia Tibor érkezett Beke Sándor után, akkor még játszottam a Száz év magányban, ami érdekes, furcsa, előadás volt. Az egri időszak végét az Éjjeli menedékhely jelentette, ezt már Sárival terhesen csináltam végig. Csizmadia nagyon rendes volt, mert fönntartotta a helyemet, de három év múlva érkezett Ádám fiam.

– Sohasem égetted föl a szabadkai hidakat.

– Igen, itthon is folyamatosan játszottam. Toleránsak voltak velem. Megengedték, hogy elsősorban az egri színház színésznője legyek, s ez így volt hat éven át, de közben egy csomó nagy szerepet játszhattam el a Népszínházban is. Amikor Sári lányom megszületett, akkor lett a magyar társulat művészeti vezetője az a korábban emlegetett Mezei Zoltán, aki az én férjem, s nyolc évig látta el ezt a feladatot. Kétféle színházi vezető van. Az egyiket nem érdekli, mit beszélnek, nyomja az asszonyt, meg van a másik, mint az én uram, aki kényesen ügyelt arra, hogy ne mondhassák, hogy előtérbe helyezi a feleségét. Ez a helyzet egészen új kapukat nyitott nekem, afféle alulról jövő kezdeményezésekben vehettem, vehetek részt. Remek csapatot sikerült az elmúlt húsz évben magam köré édesgetnem, mely szövegíróból – Brestyánszki Boros Rozi, zeneszerzőből – ifj. Kucsera Géza és a rendezőből – nem más, mint Mezei Zoltán – áll. Ez a négy ember, ha összedugja a fejét, akkor csodákra képes. Így született meg az Adieu Bandi című, Ady és Léda szerelmét feldolgozó kis drámánk, az Egymással című produkció, vagy most a Karády-estünk. Ezek mind ilyen szerelemgyerekek! Mert mi is a színészi hivatás lényege? Nem az, hogy kapsz egy szerepet az igazgatódtól, aki vagy kevésbé, vagy jobban szeret téged, s ennek megfelelően foglalkoztat. Hanem az, amikor egy téma megmozgat, igyekszel formába önteni, s megpróbálod általa kifejezni a gondolataidat, érzelmeidet. Ráadásul úgy, hogy a nézőket is érdekelje mindaz, amit létrehívtál. Erre próbáltunk mi módokat találni.

Férjek és Katharina Blum Galambostól

Még 2001-et írtunk, amikor Galambos Péter először rendezett a Gárdonyi Géza Színházban. John Cassavetes forgatókönyve alapján állította a stúdiószínpadra a Férjek című előadást, ami az egyik legemlékezetesebb produkciója volt az egri színháznak. Második itteni rendezése pedig a Katharina Blum elvesztett tisztessége című, Heinrich Böll–Bereményi Géza mű volt, aminek címszerepét Nádasy Erika játszotta, mellette főszereplőként Horváth Lajos Ottót láthattuk, aki egyébként idén a POSZT-on elnyerte a legjobb férfialakítás díját, megosztva Trill Zsolttal, a Caligula helytartójában nyújtott alakításaikért.

– Említetted a közönség fontosságát. Mennyire nehéz ma színházat csinálni a Vajdaságban?

– Magyarországról is nagy az elvándorlás, de ez itt a Vajdaság, Szabadka, ahol ez hatványozottan így van. Rosszul élnek az emberek, szerbesedik minden magyar város, így nagy ütemben fogynak a nézők. A kimutatások szerint Szabadkán és környékén kétezer ember jár színházba, ennyivel gazdálkodhatunk, rájuk számíthatunk. A Mezei éra alatt Zoli próbált olyan repertoárt összeállítani, ami minden réteget kielégített. Volt olyan előadás, ami inkább a művészi igényekre fókuszált, meg olyan is, ami inkább szórakoztatni akart. A néző feloldozását ígérte. Ennek eredményeként nagyon sok nézője van ma a Szabadkai Népszínháznak. Az nagyon jó eredmény, hogy el tudunk egy előadást adni tízszer a háromszáz férőhelyes nagyszínházunkban.

– Rengeteg dolgot csinálsz, a politika sem áll távol tőled. Szabad egy művésznek politizálni?

– Én nem akarok politizálni, és nem is szabad, ezért nagyon nehezemre esik. Nem dolgunk a politizálás, de amikor a politika rád veri az ajtót, és veszélyben érzed mindazt, amit az életedben, munkádban felépítettél, veszélyben érzed azt, hogy abban a városban maradhass, ahol felnőttél, és amit szeretsz, amit választottál és ami a szülővárosod. Mindezt azért, mert egy-két politikus nő vagy férfi azt gondolja, neki nem tetszik amit csinálsz, te nem vagy elég kedves, szervilis hozzá, s ha ilyen alapokon azt mondja, hogy neked innen menned kell, akkor muszáj kiállni magadért. Ezért vállaltam, hogy részt vállalok a képviselő-testület munkájában, hogy legyen legalább egy valaki, aki elmondja a véleményét…