Lírai kincseket őrzött évtizedeken át a jelképes fiók mélye

Azt mondja, szégyenlős típus, vagy inkább szerény, kevésbé kitárulkozó ember. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a most nyolcvanhat éves Szokodi Ferenc több mint hét évtizeden át még a családja előtt is mélyen hallgatott arról, hogy versekben vall a legszentebb érzéseiről éppúgy, mint a világról alkotott nézeteiről. Csak a fiók mélye gazdagodott velük… 

Ez a több mint fél évszázadon átívelő történet egy villanyvasalóval kezdődött. 

– Tizenkét éves voltam, amikor édesanyám a korszerűbb változatra cserélte le a parazsas vasalóját. Füstölgés nélkül, nesztelenül simogatta a ruhákat, s ezt a csodát egy versben köszöntem meg az ismeretlen feltalálónak – mutatja a gyermekkori zsengét, amit aztán újabbak és újabbak követtek. Ahogy szaporodtak a tavaszról, a sióagárdi szülőfaluról, a disznótorról, a fejre állt világról írott versek, úgy formálódtak élvezhetővé a korábban itt-ott még sántikáló rímek. 

A költemények rejtőzködését az unokák születése enyhítette némiképp, amikor nagy-nagy várakozással ültek be a Papa ölébe, s hallgatták a kis orrszarvúról, a tücsökről, a Cili cicáról, s a többi szeretni való állatkáról szóló verseket. Meg a huncut mondókákat, amelyektől csillogóvá váltak a tágra nyílt szemek: „Azért vagy te oly’ picinke, / Annyit eszel, mint a cinke.” 

Az évek múltán aztán korszakokra és változatos témákra osztódtak a rejtegetett írások. Családi és társadalmi eseményekről, az érdeklődési körébe került szimpatikus vagy éppen kevésbé kedvelt ismerőseiről születtek a lírai sorok. Meséli, hogy egyszer baktatott felé egy idős, görnyedt hátú, nehéz terhet cipelő bácsi. A teher két embert kívánt, segítene neki, mondta, az öreg inkább beszélget, de nem panaszkodik, majd kezet nyújt, s indul tovább: „lopakodó szellő / csókolja lábnyomát.” 

Történt egyszer, hogy a volt prepás növendék, az Egri Tanító- és Tanárképzős Öregdiákok Baráti Köre tagjaként, elmondta egyik versét a közösség hagyományos találkozóján. Képzős kolléganője, Sánta Boldizsárné akkor tanácsolta neki, hogy érdemes lenne kötetbe rendezni a költeményeit. 

„De hát azok csak kisipari termékek” – szerénykedett, de a gondolat befészkelte magát a fejébe. Közben az interneten rátalált a poet.hu irodalmi honlapra, ahová elküldte harminc versét, s nemsokára viszont is látta őket. A biztatás egyértelmű volt, s „öreg fejjel” megérhette, hogy tavaly megjelent a Villanások című első kötete, majd az azt követő Utóvillanások is. A kiadott versek különböző életérzésekről vallanak: az ifjúkoriaktól kezdve az élet sűrűjéből merítetteken és a kedves gyermekverseken át egészen a másodvirágzásig. Az utóbbi versciklus őszinte érzésekkel teli, lélekmelegítő írásokból áll, amelyeket egy szép szerelmi történet ihletett. Az ezt idéző, Hajótöröttek című költemény az 1953 és 2009 közötti időszakot idézi fel. Anno a Gárdonyi Géza Gimnázium tanítóképzős diákjaként lobbant szerelemre egymás iránt a csinos Etelka és a két osztállyal fölötte járó Ferenc. Az akkori kapcsolatnak egy végzetes félreértés vetett véget, s olyannyira, hogy mindketten mással élték tovább az életüket. Egészen 2009-ig, amikor is a baráti kör találkozóján, ötvenhárom év távollét után összehozta az élet a két megözvegyült embert: „A sors tudja, mi a jó; / Megtért az álom-hajó, / Siklik velünk, szeretünk, / amíg tart az életünk.” 

S amíg tart az élet, mondja Ferenc, addig nem pihen a toll sem. Az egykori biológia–földrajz szakos, de a magyar irodalmat előszeretettel tanító középiskolai tanár – József Attila szellemében – megírta a saját Születésnapomra című versét, ami ezekkel a sorokkal zárul: „Senkire nem vagyok irigy, / Amíg élek, tovább is így / Teszek / Veszek.” 

Néhány haiku

Múltad kutatom, 

Hogy jelened megértsem…,, 

Jövőd álmodom. 

* 

Gólya csőrében 

Örvendezik a béka...,, 

Csodás repülés. 

* 

Fésült szavai 

A főnök fenekéről 

Kagylóba hullnak. 

* 

Koronavírus 

Uralja a világot, 

„Élettelenül”.