Hagyományok nyomában: égre-földre keresték Jézust a palóc asszonyok húsvétkor

A Mátrától és a Bükk-vidék központi részétől északra fekvő medencékben, illetve a Nógrádi-medencében és az Ipoly völgyében élő palócok rendkívül gazdag, egyedi hagyományokkal és kultúrával rendelkeznek. Gasztronómiájuk, népviseletük, népszokásaik, illetve nyelvjárásuk megkülönbözteti őket a többi magyarországi népcsoporttól. Származásukról ma is többféle tudományos elmélet létezik: őseik között egyaránt említik a kunokat, a kabarokat, avar-székely-kazár néptöredékeket, de a XIX. század eleji kutató, Szeder Fábián szerint a palócok csak egyedi szokásaikban és az ősi, archaikus nyelvet visszaidéző nyelvjárásukban különböznek a magyar népességtől, etnikumukban nem.

A palócok hagyományaiban az erősen megélt római katolikus vallás és a népi hiedelemvilág sajátos keveredése tükröződik vissza immár évszázadok óta. Húsvéthoz közeledve összeállításunkban bemutatjuk a palócok szokásait virágvasárnaptól a nagyhéten keresztül egészen húsvét hétfőig bezárólag, ennek kapcsán Császi Irén néprajzkutató, főmuzeológus, az egri Dobó István Vármúzeum Gyűjteményi Osztályának munkatársa volt segítségünkre.

Virágvasárnap

A barkaszentelés során a megszentelt barkát a házak ereszei alá tették, így védekezve a természeti károk (villámcsapás, vihar), illetve a betegségek ellen, míg haszonállataikkal meg is etették azt, hogy azok egészségesek és termékenyek maradjanak.

A kiszehajtás során a szalmából készített kiszebábut egy, az előző évben férjhez ment lány menyecskeruhájába öltöztették, majd kivitték azt a község, falu határán túlra, hogy saját településüket abban az évben ne érje baj, kerülje el azt minden betegség. A szalmabábut aztán elégették vagy vízbe dobták.

Nagyhét

A palócok a nagyhetet a testi-lelki tisztálkodásnak szentelték. Nagytakarítást végeztek egész portájuk körül: az ólakat, istállókat rendbe rakták, nem ritkán a házat is kimeszelték, minden szobát alaposan felsikáltak és kitakarítottak.

Nagycsütörtökön a nagymisén szólalnak meg a harangok utoljára, majd „Rómába mennek”, s újra csak a nagyszombati feltámadáskor kondulnak meg. A közbeeső időben kereplő hívja a híveket a templomba. Ahogy meghallották a kereplő hangját, Bodonyban és Parádon a lányok a patakra szaladtak szeplő ellen mosakodni. 

Nagypéntek szigorú böjti nap volt, ilyenkor teljes munkatilalmat is tartottak, csendben jártak, hogy Jézus kereszthalálára emlékezzenek. Ekkor a böjt jegyében elhagyták a húst: cukros vízben főtt aszaltszilvát, gombás káposztalevest, illetve habart bablevest és mákos csíkot ettek.

Nagyszombat a sonkafőzés, tojásfestés napja volt. A tojás a feltámadt Krisztust, illetve a néphagyományban az élet megújulását, a termékenységet jelképezte. A palócok a tojást vöröshagyma levével színezték, majd szalonnával kifényesítették.

Húsvétvasárnap a jézuskeresés során az asszonyok hajnalban felkerekedtek, sorra felkeresték a falubeli, határmenti kereszteket és mindenhol másért, családjukért, szeretteik egészségéért, bőséges termésért imádkoztak. Napfelkeltére visszaértek a templomba, ahol Krisztus feltámadására emlékeztek meg egyházi énekekkel.

Húsvéthétfő a locsolkodás, az öntözködés napja. A csapatokba verődő falubeli legények minél hamarább elindultak, hogy elsőként érjenek oda a lányos házokhoz, így gyakran a lányokat már az ágyban leöntötték egy vödör hideg vízzel. A hajnali ébresztő fizetsége a piros tojás volt. 

Az I. világháborút követően alakult csak ki a szagos vízzel, kölnivel történő locsolkodás, az ehhez kapcsolódó verses köszöntő és vendégvárás hagyománya is. Este pedig a nagyhét lezárásaként a húsvéti bálon mondtak végleg búcsút a nagyböjti időszaknak.