Gárdonyi Géza zeneszeretetéről mesélt Hubert Ildikó, irodalomtörténész

– Elsősorban Gárdonyi prózai műveiből próbáltad visszafejteni az író prózájából a megszólaló, vagy utalásként jelen lévő népdalt vagy egyházi éneket. 
– Látom azt, hogy Gárdonyinak szinte nincsen olyan prózai műve, ahol ne utalna valamilyen dallamra, hangszerjátékra, olykor táncra is. Az az érdekes, hogy ő, amikor már kevésnek érezte a szavak erejével kifejezni a lélek mélységeit, akkor segítségül hívta a zene sejtetéseit. A szóval ki nem mondhatót. Zenei utalásai nemcsak öncélú, hangulatfestő szerepet töltenek be az írásaiban, hanem szöveges énekek esetén azok is hordoznak egy jelentésréteget, megerősítve ezzel az elbeszélést. Gárdonyi nagyon sokszor idéz vallási éneket, melyet a faluban mindenki ismert, s annak összes versszakával énekelt. Ezeket az egyházi énekeket a kántorkönyvek tájegységenként változva tartalmazták. Sajnos legtöbb helyen nem őrizték meg őket, így olykor csak címükben s nem versvariációikban maradtak fenn. Gárdonyi olvasói még követni tudták a zene szakrális üzenetét, amely összefonódott az epikus el­beszéléssel. 

– Igen, az előadásodból tudom, hogy az író Haragosok, Az én falum című elbeszéléseiben, az Adj Isten Biri, a Virágok és bogarak című művekben konkrét utalások vannak ezekre a szövegekre, a dal története pedig erről szól. 
– A mai olvasó memoriter emlékezetéből kiestek ezeknek az énekeknek a szövegei, így az a gondolatpárhuzam, amit Gárdonyi finoman felidéztetett az olvasójában, zenei és elbeszélésszöveg között, mára eltűnt, kikopott. 

– A Gárdonyi-művekben hangszeres utalások is vannak: furulya, cimbalom, hegedű szinte minden családban volt a XIX. században. S mint kántortanító, Gárdonyi harmóniumon is játszott, és köztudott, hogy szépen hegedült... 
– A furulya szerepel a legtöbbször mint népi hangszer. Pásztorok, sőt gyerekek által is faragott falusi játékokban használt hangszer volt. Ma már nem egyértelmű, hogy fiataljaink tudnak furulyázni, ami a népiskolában még természetes volt. A hangszer nagyon sok elbeszélés szereplője kezében megjelenik. Egy példa a sok közül: Ki ki a párjával című elbeszélésben a juhász, az öreg Áron a temetőben valamennyi halottjának furulyán eljátssza a nótáját. Gárdonyi pózmentesen, de mégis bensőségesen jellemzi a szavakhoz nem szokott ember érzelmi kötődését a falu világához. 

– Ismerjük Gárdonyi Fel nagy örömre... kezdetű karácsonyi énekét, amit ünnepkor itt Egerben el is éneklünk. Köztudott az is, hogy írt nótákat. Dankó Pistához, a kor elismert nótaszerzőjéhez pedig személyes barátság fűzte. 
– Abban az időben, amikor Gárdonyi alkotott, nem minősítették a különböző zenei műfajokat. Még az operett sem volt kiközösítve, és nem tettek megjegyzéseket a nótákra sem. Tudunk arról, hogy az író Dankó Pista kérésére maga is írt nótaszövegeket. Én ezzel a témakörrel, a Dankó Pista-barátsággal nem foglalkoztam, de tanulmányokban olvashatunk erről. Úgy tudom, Cs. Varga István irodalomtörténész tanár úr a legutóbbi egri zenei eseményen kitért minderre. 

– Ismert az az epizód, hogy Dankó Pista halálakor Gárdonyi leszedte a húrokat a tőle kapott hangszerről, és elküldte azokat a hagyaték őrzőinek, azzal a jelmondattal, hogy ezeken a húrokon, amiket oly gyönyörűen szólaltatott meg Dankó, más ne játsszon többé. 
– Mindenképpen meg kell említeni a Gárdonyi Géza zenéjéről írt tanulmányok közül Barsi Ernő könyvét, A muzsikáló Gárdonyi Gézát. A kötet 2003-ban jelent meg, Győrben adta ki a Magyar Kultúra Kiadó. Eligazítást adhat a kántortanító zenei képzettségéről, tájékozottságának mélységéről Sára Sándor filmje is, A néptanító. A kántortanítói végzettséget igazoló oklevelet nem adták ki Gárdonyi korában sem felszínes szakmaiságra. Talán ezért sem csodálkozhatunk azon az író tulajdonában lévő klasszikus zenei kottaanyagon, amelyet az egri Gárdonyi Géza Múzeum őriz, és amelynek szakmai feldolgozása még várat magára. Talán az egri egyetem egy leendő zenei doktoranduszának szakmai figyelmére várat?