Már a mennyben alkotnak: a Népújság, a Heves Megyei Hírlap elhunyt munkatársaira emlékezünk

Halottak napján azokra a kollégáinkra emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk. Azokra, akik régebben, vagy a közelebbi múltban Heves megye napilapját, 1990 áprilisáig a Népújságot, azóta pedig a Heves Megyei Hírlapot készítették.

Szalay Zoltán

Nemes hagyomány, hogy a Magyar Sajtó Napján, március 15-én szerkesztőségünk képviseletében minden évben felkeressük egykori főszerkesztőnk, Gyurkó Géza sírját Egerben, a Kisasszony temetőben. Az emléke előtti tisztelgés egyúttal kitűnő alkalom arra is, hogy emlékezetünkbe idézzük korábbi munkatársainkat is, akik úgyszintén az anyaföldben alusszák örök álmukat. Az ő alakjukat, alkotókedvüket, emberséges, empatikus jellemvonásaikat próbáljuk feleleveníteni néhány őket jellemző gondolat erejéig. A válogatás természetesen nem lehet teljes, inkább szubjektív, hiszen a két lap – a Népjság és jogutódja, a Hírlap – 1958. február 1-jétől máig jelent, jelenik meg naponta.

Kezdjük a sort az újság életét, mindennapjait évtizedeken, éveken át irányítókkal!

Elsőként Suha Andor nevét említhetjük, aki a kezdetekben vezényelte a szerkesztők, újságírók munkáját. A főszerkesztők sorában következzék Papp János, aki megértő segítőkészségével, a kollégákat mindig mintegy családtagként kezelő stílusával tűnt ki.

Páratlan íráskészséggel, szerkesztői zsenialitással bírt Gyurkó Géza, aki a Népújságnál 1949-től dolgozott újságíróként, majd szerkesztőként és főszerkesztőként. A munkásságát 1961-ben az akkori legrangosabb kitüntetéssel, Rózsa Ferenc-díjjal ismerték el. Hosszú ideig a Magyar Újságíró Szövetség alelnökeként is képviselte a sajtó munkatársainak érdekeit.

Halála után őt Kaposi Levente követte a főszerkesztői székben. Nem könnyű, de sikeres feladatot vállalt magára, amikor a rendszerváltozás időszakában vezette a napilapot az átalakulásban.

A lap alkotógárdájának olyan, valamikor megyeszerte jól ismert, közkedvelt, kiváló tollú tagjai voltak, mint a kulturális rovat szigorú, ugyanakkor precíz, mindenre figyelő vezetője, Márkusz László. Ennek rovatnak volt nagyon termékeny, széles látásmódú, igen művelt munkatársa, Pécsi (Prjevara) István. Kötetek sora fémjelezte a tehetségét, alkotókedvét, s nem átallott részese lenni Petőfi állítólagos barguzini maradványainak felkutatásában, s tudósítani róla. A míves riportok szerzője volt a rendkívül választékosan, közérthető fogalmazó Pataky Dezső. Hasonló kvalitások jellemezték Kátai Gábort, aki élményszámba menő beszámolókat adott az olvasóknak a tárgyalótermekből, a rendőrségi akciókról.

De nem feledhetők a gazdasági kérdésekben rendkívül járatos egykori kollégák sem, köztük a fajsúlyos, konfliktusos témákat az olvasók elé táró Koós József, aki főszerkesztő-helyettese is volt az újságnak. Azután a pontosságáról, szakmai érzékenységéről ismert Hekeli Sándor, aki utóbb kiadóvezetőként is szolgálta a megyei sajtót. Vagy Gyóni Gyula, aki különleges témaérzékenységével, érdekes ötleteivel, olvasmányos stílusával tűnt ki.
Meg kell említenünk a riportírás mesterét, B. Kun Tibort, illetve a főleg kulturális témákat női finomsággal, érzékenységgel feldolgozó Mikes Mártát.

Ugyanígy emlékeznünk illik a számos idegennyelvet, törököt, perzsát, arabot, oroszt, németet beszélő, az írásaiban is izgalmas kérdéseket feszegető Soós Tamásra is.
Fontos helyet foglal el a sorban a nagy műveltségű dr. Gábor László, aki a kulturális rovat munkáját, majd napi szerkesztőként az egész szerkesztőségét irányította.
A sportrovatot hosszú időn át irányító Fazekas István a Hírlap újságírójaként komoly váltásra is képesnek bizonyult, amikor a füzesabonyi térség mindennapi örömeivel, gondjaival foglalkozott cikkeiben. Szintén a sportrovat olvasók körében is kedvelt tagja volt Budavári Sanyi, aki felelő szerkesztői tisztséget is betöltött a Hírlap szerkesztőségében. S nem mehetünk el szó nélkül Fesztbaum Béla sportrovatvezető kiváló és nagyon precíz munkássága mellett sem.
A lapkészítésben vettek részt a tervező szerkesztők is, emlékezzünk csak Egres (Ébner) Bélára, aki nem csupán az ismert formába öntötte a Népújságot és a Hírlapot, de hírlapíróként is kitűnt, főleg színházi kritikáival. A csapatába tartozott a nagy munkabírású Huszár Zoltán is.
S persze, nem felejthetjük azokat a fotóriportereket, mint Tóth Gizi, aki a szociális témák szakavatott közvetítője volt képeivel. Vagy éppenséggel azt a Perl Mártont, aki kitűnően vette észre a legkülönlegesebb pillanatokat, amikor a szeméhez emelte fényképezőgépét, s nem volt olyan ember, akinek az érzéseit ne mutatta volna meg nagyszerűen megkomponált fotói segítségével. S még folytathatnánk a sort.