„Attól, hogy valamin lehet röhögni, még lehet tragédia”

Kötetektől roskadozó, faltól falig könyvespolcok között, halk zeneszó mellett találkozhattak az egri irodalombarátok Kemény Istvánnal, akiről tudni lehet és kell, hogy verseskötetei, regényei mellett épp nemrégiben jelent meg Lúdbőr címmel esszéinek gyűjteménye, melyet pillanatok alatt elkapkodtak a könyvesboltokból. Ráadásul a zenészekből és költőkből verbuválódott Rájátszás című kultusz-kultúrkommandónak is tevékeny részese és Ady Endrét tartja a magyar költészet legnagyobbjának. A születésnapi beszélgetés során elmondta, hogy véleménye szerint Ady versei szerinte dalszövegek, melyek a nemzeti érzés zenéjére íródtak. Adódott hát, hogy ezen, az általa kijelölt úton induljon beszélgetésünk.

– Valamikor a nyolcvanas évek elején mondta a nemrég eltávozott irodalomtörténész, Tarján Tamás, hogy a legsikeresebb költő egy prózaíró: a Bereményi. Hogy áll ez most, hol kezdődik a vers és hol végződik a dal?

–   Időről időre előáll olyan projekt vagy produkció, mely igazi, kemény költészetet csinál a dalszövegek helyett. Ne érts félre, nincs semmi baj a dalszövegekkel, az is egy külön műfaj, de van, amikor e fölé sikerül menni. Itt van például a Rájátszás. Ott éppen ez volt a cél, hogy megtudjuk, értünk-e egymás műfajaihoz, illetve­ van-e átjárhatóság a két műfaj, a dal és a vers között. Azt gondolná az ember, hogy az írott költészetet tönkrevágja, letarolja, amikor egy-egy szöveg zenével szólal meg, de nem: mindig kiderül, hogy van rá szükség és igény. Az írott költészet nem megszüntethető, van valamilyen só jellege, s itt ne a show-ra, hanem a rendes konyhasóra gondoljunk, amitől minden ízesebb lesz.

– Ezek szerint jelene és ­jövője is van!

– Egész kisgyerekkorom óta hallom időről időre, hogy a lírának befellegzett, valahogy mégis újra előkerül. Itt van például a slam, ami egyszercsak előbújt, sikeres, mégsem szünteti meg a verset. A költészet – azt hiszem – alap emberi igény.

– A slamhez családilag is kötődsz…

– A kisebbik lányom, ­Zsófi tizenhét és fél éves korában debütált költőként, pontosabban és helyesebben: mint slammer.

– Mint apa és mint költő hogy viszonyultál ehhez?

– Egyszerre szembesültem vele, hogy miben ügyködik Zsófi, s hogy mi is az a slam. És marha jó volt! Olyan lendülete meg hangulata volt, amit addig nem tapasztaltam, ráadásul Zsófinak hatalmas volt a sikere. Nehéz lett volna bármilyen hibát is találni benne. Azóta aztán elég sok slam-esten voltam, s úgy tűnik ez nem egy olyan kétnyári divat volt, hanem valami nagyon el van kapva ezzel az alapvetően fiatal és fiatalok által művelt műfajjal. Éppen úgy hozza őket a költészetbe, mint annak idején a Harry Potter ­hozta az olvasókat több korosztályból.

– Tedd a szívedre a kezed! Nagy titokban nem próbáltál meg te is slammelni, vagy legalábbis slam stílusban verset írni?

– Ennek a lényegéhez tartozik, hogy nem lehet titokban csinálni. Része a nyilvánosság. Akkor sem próbáltam volna meg, ha nincs a Zsófi. Alapvetően nem tudok jól beszélni, nincs színpadi kiállásom, neki meg van, nem is kicsit.

– Azért én fedezek fel néha olyan szófordulatokat, -kapcsolatokat a verseidben, amik a slamre hajaznak.

– Ez persze lehet, de közben a slam sem a semmiből jött. Csak épp hozzátartozik, hogy színpadon szólal meg, sok ember előtt, ezért igyekszik elmenni a poénok felé. A röhögések fontosabbak, mint egy normál költői felolvasáson. Ráadásul itt versenyszituációról van szó. Majdnem annyira sportág, mint tiszta költészet.

– Lássuk be, manapság a klasszikus verses esteken is keresi a hallgatóság azokat a pillanatokat, amikor felnevethet, várja az olyan szavakat, szópárokat, amin mulathat.

– Valóban, régebben sokkal karótnyeltebbek voltak a nézők. Van is egy olyan, helytelen közhiedelem, hogy a humor az gyanús. Ennek a rossz beidegződésnek jót is tesz a slam, vagy akár a Rájátszás. Attól, hogy valamin lehet röhögni, még lehet tragédia, lásd Shakespeare-t például.

– Egyébként sincsenek már tisztán költők, illetve prózaírók. Nagyon sokan alkottok a legváltozatosabb műfajokban.

– Ebben is lehet valami tendencia. Például száz évvel ezelőtt egy valamire való prózaíró száz kötet alatt nemigen adta. Most meg, már jónéhány évtizede az a jellemző, hogy négy-öt-hat kötetet ír meg egy író. Nem a tömegtermelésre áll rá, s így lehet, hogy a műfajok között viszont könnyebben lubickol, változatosabban alkot.

– Az iménti beszélgetésben is elhangzott, hogy nem vagy afféle forradalmár alkat. Bánod, hogy nem voltál tettrekészebb a rendszerváltást megelőző időszakban, illetve azt követően?

– Marxista terminológia szerint a forradalomhoz forradalmi helyzet szükségeltetik. Én mindig igyekeztem megőrizni a hagyományokat, ahol megszűnni látszottak, illetve áttörni, ahol túl erősek voltak. Érdekes módon, azt hiszem, közelebb állok az anarchistához, mint a forradalmárhoz.

– Végezetül: mi volt az a legutóbbi mű, amitől lúdbőrözni kezdtél, hisz a Lúdbőr című esszéköteted innen nyerte címét.

– Nádas Péter önéletrajzában,  a Világló részletekben sok rész ilyen: lúdbőröztető. Ez a mű ezerháromszáz oldal­, s van benne minden, de van néhány egészen durván jó rész…