A focitól annyi mindent kapott Rozsnaki István, amit nem is képes meghálálni

– Szinte adja magát az első kérdés: mennyire lepte meg, hogy kétszer fogadhatta a gratulációkat?

– Csak egyre gondoltam, de kettő lett belőle – válaszolta Rozsnaki István. – A futballban eltöltött hatvan évem folytán mondom, hogy a Heves megye labdarúgásáért díjért megdolgoztam, méghozzá kőkeményen. A 2021/22-es év utánpótlás edzőjét megillető Virág Zsolt-díj azonban váratlanul ért. A szakmámból adódóan, szociálpedagógusként szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Mintegy 22 évig voltam a Heves megyei gyermekvédelem egyik vezető embere. Ez nem függetlenítendő a sporttól, hiszen itt is a gyerekekkel törődök. Hosszú és nehéz folyamat, míg az ember ebben eredményeket tud elérni. Mindkét elismerő címet jó szívvel viselem és büszke vagyok ezekre.

– Az Egerszalók SE utánpótlásáért felelős személyeként kijelenthető, ha ön nem lenne, meglehetősen nehéz helyzet állna fenn a klubnál...

– Jelenlegi szerepvállalásom előkelő helyet foglal el sporttevékenységeim között. Az első infarktusomig, vagyis 2003-ig felnőtt csapatokkal foglalkoztam. Bár már abban az időben is gondoltam az U19-es azaz az első csapatot feltöltő korosztályra, mert ahol addig dolgoztam, ott a felnőttek szorosan együttműködtek az ifjúságiakkal. Egerszalók speciális hely, mert a településen immár tíz éve nem folyik oktatás az általános iskolában. Elég nehéz helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy itt nem mehetünk oda az iskolai testnevelőhöz mondván: kedves tanár úr, kérném a gyerekeket. Ezeket a fiatalokat nekünk a környező községekből, illetve egri kollégiumokból kell összeszedni, természetesen a korosztályoknak megfelelően. Ez pedig nagyon nehéz feladat.

– Miért vállalta, hogy vezetett az útja a szalókiakhoz?

– Annak idején ezt egy kézfogással pecsételtem meg Varga Istvánnal, a jelenlegi polgármesterrel, amikor még a Heves megyei gyermekvédelem vezetőjeként tevékenykedtem. Egyben az MLSZ Heves megyei versenybizottságának elnökeként is dolgoztam és nagyon sok problémánk volt az utánpótlással akkor, ahogy most is. Közöltem Varga úrral, hogy most már baj lesz, mert, ha ez így megy tovább, akkor az első csapattól pontot kell levonni. Erre azt mondta: Pista bácsi, ha te jobban tudod, gyere és csináld! Ezen egy picit elgondolkodtam, mert egyrészt kihívást jelentett, másfelől akkor a gyermekvédelemnek működött Egerszalókon otthona, amelynek a megalapítója és a vezetője voltam. Úgy véltem, ha már belekezdek Szalókon valamibe, akkor nem lenne ördögről való, ha megmutatnám, lehet így is tevékenykedni a sport és a gyerekek érdekében. Ez 12 éve történt. Aztán ott ragadtam, megszerettem. A szakmaiság is előjött azzal, hogy a gyerekek megsegítésében nem lehet nemet mondani. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy próbáljak meg olyat véghez vinni, amire felfigyelnek úgy, hogy együtt fejlesztjük a sportot és sport által a települést. Hadd lássák az ott élők, ide érdemes a gyerekeiket elhozni, mert van jövő, és kiemelkedőt is lehet alkotni. Ez vezérelt az egerszalóki szerepvállalásra, amire a mai napig nagyon büszke vagyok.

– Sokat megélt trénerként a fiatal edzőkollégáknak milyen útravalót adna? Mi jelenthet kapaszkodót számunkra, hogy a munkájuknak van értelme és értéke?

– Ez nagyon nehéz kérdés, az országban sok szakember töri ezen a fejét, mert nem rózsás a kép. A versenybizottságok nem rosszindulatból, de néha kissé elvtelenül, engedékenyek lettek, és ez a sport rovására megy. Olykor mondvacsinált indokok alapján maradnak el mérkőzések, és ezt nem lehetne büntetlenül hagyni. Elhiszem, ha van Covid-járvány, a versenyszabályzat sok mindent előír, sok mindent leszabályoz és ha mindent betartanának szó szerint, akkor sok egyesület kerülne nehéz helyzetbe. De ugye magyarok vagyunk, és ránk jellemző, hogy ott, ahol tárva a nagykapu, ott is a kiskapust keressük és ez nem használ a sportot illetően sem. Meg lehet nézni, hogy komoly labdarúgómúlttal rendelkező országok bajnokságaiban nincsenek ilyen kiskapuk. Tudom, kevés a gyerek, de egy szűrőt fel kell állítani és aki ezen fennakad, azt nem lehet tovább engedni. Mert vagy segíteni kell, hogy eredményes legyen az utánpótlás-nevelése, vagy azt kell mondani, állj meg barátom, te ebből nem tudsz továbblépni.

– Hol, miben látja a legfőbb problémát?

– Jó a tao-támogatás rendszere, bizonyos mértékig, de a másik veszte az utánpótlás-nevelésnek pont a tao. Borzalmas dolgokat tapasztalok és látok, ám nem akarok ebbe beleszólni. Lassan már 72 éves vagyok, és hátat kellett fordítanom a vezetésnek, ezért vissza is vonultam a megyei társadalmi elnökségből, de nem olyan jó szájízzel... Amikor egyesek csak a tao érdekében összeszednek 400–500 gyereket és ezt még hangoztatják is, akkor ott nagy a baj. Amikor rákérdeztem, hogy mikor tartanak edzést, erre néznek rám üveges szemmel, mert azt se tudják, mit kérdezek. Akkor mi ettől mit várunk? Nem biztos, hogy eredménytelen volt az a munka, amit a kis falvakban elkezdtek az idősebb sportkollégák, akik próbáltak a helyi értékekből olyan közönségcsalogató csapatokat kialakítani, aminek a hátterében már ott voltak az utánpótláskorú gyerekek. Nem azt mondom, hogy ez nagyon könnyű, meg azt, hogy vonzó, de addig nem lesz rend az utánpótlásban, amíg ki nem nevelkedik egy jó vezetői és nem edzői generáció. Mert nem biztos, hogy ehhez mindig nagy kvalitással rendelkező edzők szükségesek, hanem sportot szerető aktívák, Minarik Edék kellenek, Akik megteremtik a sportnak az újabb bázisát, ami volt régen.

– A labdarúgás vonzereje csökkent vagy sok az egyéb elszívó hatás?

– Elismerem, a gyereket nehéz megfogni, de tudomásul kell venni annak, aki az utánpótlás-nevelésben dolgozik, hogy az az idő már elmúlt, hogy a fiatal odamegy hozzá és azt mondja, szeretne futballozni. Azért mert presszionálja a szülő és az iskola a tanulással, miközben akadnak olyan intézmények, ahol nagyobb az elköteleződés olyan sportágak iránt, amelyek kényelmesebbek, mint a labdarúgás. Tévedés ne essék, nem ezek ellen ágálok, inkább azt mondom, hogy a gyerek sportoljon, mint bármi mást csináljon. Ám tudomásul kell venni, hogy a futballt elsősorban még mindig a szabad ég alatt játsszák, hóban, esőben, sárban, tűző napon. A kézi-, kosár vagy a vízilabda esetében pedig a fűtött csarnokban, családi program szervezhető a meccsre. A futball még itt nem tart. Lehet, hogy ezt még megérem, de nagyon nehéz a helyzet, mert el kell menni az iskolákba, el kell menni a gyerekekhez, fel kell vállalni a problémáikat, Néha egy mediátor szerepet kell szánni annak a sportembernek, aki ebbe belemártja magát, hogy a közvetítsen az iskola és a szülő között, hogy az iskolai pressziónak a gyerek eleget tudjon tenni. Nem könnyű feladat. Ehhez kell az elhivatottság. Jómagam éreztem ezt magamban, mert annyi mindent kaptam a sporttól, ezen belül futballtól, amit életem végéig nem tudok meghálálni.

– A Heves megyei labdarúgásért díj apropóján kérdezem: melyik edzői állomáshelyét emelné ki leginkább?

– Az 1993/94-es bajnoki évben edzettem először felnőtt csapatot, mégpedig Recsken. Előtte is dolgoztam felnőtt berkekben, Egerben mint vezetőségi tag és kapusedző is szerepeltem, de sok mindenben nem értettem egyet azzal a módszerrel, amivel ott dolgoztak. Azért tettem át a székhelyem Recskre, ahol szívesen láttak, és az első évben megnyertük a megyei I. osztályt, ezzel együtt az NB III.-ba tudtam vezetni azt a csapatot, ahol szinte még nem ismert fiatalok játszottak. Köztük Béres Misivel, Pápaival, Tóth Gabival, Juhász Erikkel vagy Unyatinszki Petivel, akik a felnőtt labdarúgásban még ismeretlennek számítottak. Ezekből a gyerekekből, meg az ott lévő magból faragtam bajnokcsapatot, amely a játékával megtöltötte a lelátót. Azokban az években Pétervásárától Verpelétig bezáróan özönlöttek a nézők Recskre és élvezték a csapat játékát.

– Parád közel esik Recskhez, ott azonban nagyon más volt a futball helyzete...

– Mégis a sikereim között tartom nyilván, hogy a parádi csapattal a megyei I. osztályban jól szerepeltünk és bejutottunk a Magyar Kupa 64-es táblájára, ahol az európai hírű Videotonnal mérkőzhettünk. Azonban az igazsághoz tartozik, hogy ott fáradtam bele a felnőtt labdarúgásba. A '90-es évek közepét nyomasztó létbizonytalanság és a munkanélküliség nem használt a sportnak. Ott tapasztaltam meg, hogy az edző mindig ráér, de a játékosnak rendre közbejön egy akadály, amiért nem tud jönni edzésre. Talán ez vezetett oda, hogy amikor a Verpelétet a megyei II. osztályból felvittem, és ott dolgoztam közel öt évig, akkor kaptam egy infarktust. Akkor azt mondtam, soha többé nem foglalkozok felnőtt játékosokkal. Utána megadatott volna ez, de nem akartam. Az utánpótlás-edzőnek ugyanis az is a feladata, hogy a sport iránt elfogult, a sportot minden módon akaró játékos kerüljön ki az kezei alól. Ami hasznos az egyesületnek, hasznos a játékosnak, és annak a közegnek, amely akkor erre még pénzt szánt.

– Megbánt esetleg valamit?

– Semmit nem bántam meg, mert sikeres voltam. Nagyon kevés edző mondhatta el magáról akkor, hogy 12 év alatt hét egyesületet vitt magasabb osztályba, trenírozta, vagy akadt olyan, hogy kilátástalan helyzetben volt, de mentette meg a kieséstől, és tartotta bent az osztályban. Akkor ezzel voltam elfoglalva és azt gondolom, hogy jól csináltam. Utána ez az elhivatottságom egy kicsit csorbát szenvedett az előbb említett edzéslátogatottsági szám miatt, hiszen mindenki a pénzt hajszolta. Akkor keresett meg az egykori Heves Megyei Labdarúgó-szövetség (HELASZ) elnöke, Pál László, hogy segítenék-e vezetői szinten jobbá tenni a megyei futball hátterét okos gondolatokkal. Így eveztem át a felnőtt labdarúgásból a futballélet irányításába, előbb mint a versenybizottság alelnöke, később pedig elnöke. Az utánpótlás-labdarúgással ezek után ismerkedtem meg a mélyebben.

– A magyar válogatott és a nemzetközi kupaporondon az FTC egyre fentebb jegyzett. Ön szerint merre tart a futballunk?

– Nagyon szurkolok a sportunknak. Látom, mint pedagógus a társadalmi mozgásokon keresztül, hogy egyre nehezebb helyzetbe kerül a labdarúgás. Annak ellenére, hogy máig a világ egyik legnépszerűbb és legelismertebb sportja. A népszerűségének átka, hogy amennyien szeretik, legalább annyi edző szaladgál a pálya környékén, aki jobban ért a sporthoz, mint aki azt hivatásból űzi. Azt sem tartom jónak, hogy két hónapos gyorstalpalóval már megyei I. osztályú edző rohangálnak a pálya szélén. Anno hat-hét évet kellett dolgozni ahhoz, hogy edzői bizonyítvány birtokába juthasson valaki. Nem értem ezt az engedékenységet a bajnokságot előíró laza szabályzókkal. Vagyis az edzői hivatás gyakorlását. Sok, pályája elején tartó játékos végez ez néhány hetes tanfolyamot, ám ezeknek a fiataloknak még a játéktéten kellene lenni, és nem edzősködni. Az általam nagyon tisztelt Gere Tihamér edző mondta egykor az NB III.-ban, mikor meghallotta, hogy 23 évre szállították le városi kispályás bajnokság korhatárát: Pistukám, itt van vége a labdarúgásnak. Igaza volt. Sajnos.