2017.08.15. 18:26
Detroit
Így jár minden, ahonnan kifarol az ipar, és a természet visszaveszi, ami az övé volt.
Detroit az a város volt, amelynek sikereit a szemérmes kommunista oktatás sem hallgathatta el. Amerika csillogó kirakata, Ford, Chrysler és Dodge, megannyi csoda, amiket legfeljebb filmekben láthattunk. Az Isten ujja akkoriban még hiába volt az oroszokon, ezerszer inkább ültünk volna egy Mustangba, mint holmi Zaporozsec nyergébe. De hát nekünk csak az utóbbi jutott, vagy inkább még az se.
Detroitban az ‘50-es években majd’ kétmillió ember szája szélére csalt édes nyálat az amerikai álom. Később valami nagyon elromolhatott, mert már csak harmadannyian lakják, ők is csak azért, mert túl szűk számukra az ígéret perspektívája. Kiürült felhőkarcolók, hajdan büszke épületek romjai közt élik a múltat; a szellemváros már csak a horrormozik kulisszájaként kevésbé félelmetes, mint a valóságban.
Így jár minden, ahonnan kifarol az ipar, és a természet visszaveszi, ami az övé volt. Így lesz a kémény helyén újra flóra, így fészkelnek patkányok a munkagödörbe. Nincs az a teremtménye a Mindenhatónak, ami ne reagálna gyorsabban, mint az ember, aki csupán akkor alkalmazkodna – de akkor aztán nagyon –, amikor már csak a ködhöz támaszthatja a fejszét.
Megvannak a mi Detroitjaink is, Ózdtól Miskolcon át Tarjánig és Selypig. A folyamat önjáró, bajjal-nyűggel, okos parazitákkal. Aki számára mindegy, hol a nagyvilág, az elmegy, a kevés röghöz tapadt meg ugyan kit érdekel…? Őket kéne boldoggá tenni mielőbb, de ne úgy, hogy belefulladjanak az ígéretekbe.
Tari Ottó