Elhunyt H. Szabó Sándor

Sanyika, mindig mondtam, hogy azzal a régi, kopott autóddal már ne kelj útra... Csak nevettél, homlokodra toltad a szemüveged, és azt válaszoltad: még mindig elvitt oda, ahová menni szerettél volna.

Sokáig valóban elvitt. Elvitt, hogy megörvendeztess bennünket a fotóiddal, elvitt a helikopterig, hogy a levegőből is láttasd, amit másokkal láttatni szerettél, és igen, elvitt a közúti balesetekhez is, ahol tűzoltók vágták ki a szerencsétlen ismeretlent a karosszériából…

Néhány évtizede azt mondtad nekem: örülsz, hogy megismerhettél. Nem tudtad, hogy a képeiden át én már gyerekkoromtól ismertelek: láttam felvételeidet a Népújságban, aztán a távirati irodánál, később pedig – egészen az utolsó pillanatig – munkatársak is lehettünk. És immár mint embert is nagyon megkedveltelek.

Még nem fogtuk fel itt, a szerkesztőségben. Csak a döbbenet, a zavart értetlenkedés az íróasztaloknál, csak ez jelzi, hogy ismét szegényebb lett a világ. Hogy mennyivel lett szegényebb, az majd ezután hasít a lelkekbe.

Szuszu, mondtam, hogy azzal a régi, kopott autóddal többé már ne kelj útra. De nem így gondoltam.