Fészekrakók

Fiatalok – mondhatják az idősebbek –, mi gondjuk nekik: erősek, előttük áll az egész élet, s ez így igaz. Erő az van, kinek több, kinek kevesebb testben, láthatatlan lélekben egyaránt.

Ám mikor a szárnyunkat bontogatnánk, sokan máris megtorpanunk: vajon lesz-e hely, ahol egy-egy nagyobb küzdelem, hosszabb út után megpihenhetünk? Mert bizonytalanok vagyunk abban, hogy a lelki és fizikai erő, s az előttünk álló idő elég lesz, ha a bankokban az önerőről kérdeznek, s korántsem ezekre gondolnak. Fiatalok és reménytelenek. Már nem bízunk a csodákban, legtöbbször abban sem, hogy a kemény munka elég a fészek alapjainak megteremtéséhez. Az erő fogy, a lélek betegszik, ha nincs kézzel fogható, boldogító eredmény.

Ebben a feszített helyzetben az sem jelent megnyugvást, hogy jól tudjuk, gondjainkkal nem vagyunk egyedül. Többen vagyunk, akiknek nem jutott a rajtnál előny, s menet közben az erőnk is úgy iramlik el testünkből, mintha sosem lett volna. Napról napra újraépíteni a hitet, a szeretetbe, a bizalomba fektetni még megmaradt rezdüléseinket, ez maradt a fiataloknak, akik híján vannak az önerőnek. Tudjuk, nem csupán a tulajdonainktól leszünk gazdagabbak, de itt más a tét: alapokra vágyunk. Érzelmi és anyagi biztonságra.

Akinek megadatott ez a két csoda, az becsülje, s táplálja erejét szüntelen, mert tán ő is tudja, mennyien áhítoznak a sorsáért.