Advent

Minden december első hava ropogós volt. Ahol már eltúrták az útról, mi, gyerekek, ott is láttuk a Mikulás szánját. Hallottuk csengettyűjét, mert hallani akartuk, és láttuk az aranyozott diót puttonyában. A sült alma illata sült almából­ eredt, a masinán pangó bő teavíz mellől.

Izzott a platnyi, durmolt a hasáb a samottveremben. Hozzátartozott ez a várakozás izgalmához, csakúgy, mint az ajándék kutatása. De jaj lett volna nekünk, ha kiderül, hogy megtaláltuk már rég az építőkockát! Azt játszottuk hát, hogy meglepetés lesz majd a kincs, az öregek meg azt, hogy el is hiszik nekünk… És a macska-egér harc végén beslisszant a házba a karácsony.

A várakozás örömet jelentett. Csatakos lábbeliben, dideregve­ tébláboltuk végig a hajnali miséket, mert tudtuk, erre is szükség van a beteljesüléshez. A cél varázsa nem létezne az odáig vezető út nélkül, türelmetlenség híján értelmét vesztené a kinyújtott idő. Ajándékaink tárgyakká silányulnának, amik ugyanúgy fakulnának fenyő alatt, akár a kirakatban. És az ilyen ünnep félmaroknyi krajcárt sem érne.

A sztaniolfényesítés negyedóráira megszépül a lélek, és ragyogni kezd akár a belecsomagolt széndarab is. Titok nincs, „csupán” megüdvözülés, amit pár hét elteltével az adakozás élménye okoz. Nem kell ehhez sok minden, csak néhány hasáb fa a kandallóba, sült almaillat, egypár eldugott apróság. Működnie kell, hiszen nem kufárok találták ki. Advent közeleg, ha máskor nem, most itt az alkalom.