– Négy évvel később derült ki a csere – eleveníti fel a közel fél évszázados történetet a ma Átányon élő Suha Pál, az egyik elcserélt gyerek testvére. – Az én édesöcsém Zoltán, de édesanyám Lászlót hozta haza.
A történetet bonyolította, hogy mindkét akkori fiatalasszony a Mákoson élt, ahol abban az időben legalább háromszáz roma is lakott, és az érintettek ráadásul Suhák voltak mind a ketten, s egy óra különbséggel szültek. Valahogy az édesanyámnak feltűnt, hogy az a baba, akit nevel, nem a vér szerinti gyereke. Mondták ezt mások is, és egyre gyanúsabb lett a dolog. Négy év után jutottak odáig, hogy vérvizsgálatot kértek. Ez egyébként abban az időben nem volt egyszerű dolog. Rengeteg pénzbe került, sőt Budapestre kellett utazni.
Suha Pál testvére (képünkön), Zoltán kilenc évig másik családban nevelkedett, míg ők Lászlót hitték saját testvérüknek. Bárhogy is történt a dolog több évtizeddel ezelőtt, Pálék ma is nagy szeretettel gondolnak vissza a testvérüknek hitt Lászlóra. Fotó: L
A történet vége azonban az lett, hogy a vérvizsgálat igazolta, hogy jó volt az anyai megérzés, mert valóban nem az édestestvérünk Zoltán, hanem László élt velünk.
A gyerekcsere igazolása majd öt évet vett igénybe. Zolika és Lacika már 9 évesek voltak, amikor mindketten visszakerültek vér szerinti családjukhoz.
Suha Pálnak ma már csak annyi rémlik, igencsak nehéz volt tudomásul venni, hogy akit testvérként szerettek, az nem is a testvérük. De aztán megérkezett a vér szerinti öcsike, akit azonnal a szívükbe zártak.
– Lászlót is úgy szeretem a mai napig, mint Zoltánt, aki az öcsém – folytatta a ma már nagyapakorú férfi. – Nem lehet kitörölni kilenc évet. Ma már mindketten Budapesten élnek, és ők úgy tartják egymással a kapcsolatot, mintha ikertestvérek lennének. Mi a távolság miatt sajnos már csak ritkábban látjuk őket. Zoltán öcsémet gyakrabban, de a családba csöppent Lászlót már ritkábban.
Abban az időben a faluban, sőt a környéken is sokan és sokáig mesélték az elcserélt Suha gyerekek történetét. László szülei már meghaltak, ő maga Budapesten él. Zoltán és Pál édesapjukat három éve vesztették el, édesanyjuk ma Erdőtelken lakik. Mondják, a ma már idős asszony komoly ideg-összeroppanást kapott a sok utánajárás miatt, ám azóta sem kérdezte meg senki tőle, mennyibe is került a kórház hibájából adódó csere a családnak.
– Nem is tudom, hogyan lehetett elcserélni a két gyereket – gondolkodik el Pál felesége. – Laci világos bőrű, alacsony, Zoli barna bőrű, magas, ezt már a szülészeten is látni kellett volna.
Zoli és Laci még néhány évet éltek valódi családjukkal. Aztán elkerültek, Laci szülei már meghaltak.
Suháék évtizedekig együtt éltek különös történetükkel, mígnem egy falubelijük megosztotta velünk a régi kalandot. Suha Pál maga is csodálkozik, hogy kerültek ennyi év után az érdeklődés középpontjába.
Karszalagos jelölés az újszülöttosztályon
A hatvanas, hetvenes években a kórházak szülészeti osztályán általános gyakorlat volt, hogy a babákat egy vászoncsíkhoz hasonló karszalaggal jelölték meg, melyre csak a vezetéknév került. Ma a kislányok rózsaszín, a kisfiúk kék műanyag karszalagot kapnak, melyen feltüntetik a vezeték- és a keresztnevüket is. Emellett a születés időpontját is megjelölik, mégpedig az óra és a perc feltüntetésével is. Így még névazonosság esetén is nehéz elcserélni a babákat.
– Nem volt már téma köztünk ez az eset – fogalmaznak –, bár édesanyám a mai napig fájlalja, hogy egyetlen fillért sem térítettek meg neki abból a rengeteg költségből, ami az utánajáráskor keletkezett. Mi egy fizetésből élünk, van már unokám, de iskoláskorú gyerekem is. Szeretném, ha a gyerek tovább tanulna, legyen neki jobb, mint nekünk volt. Kevés, ami van, de a másét soha el nem venném. Ötven évet leéltem, de még nem voltam büntetve – meséli a családfő. – De ahogy nehezedik a világ, úgy jönne jól egy kis segítség. Ha nekem nem, hát édesanyámnak, aki megszenvedte a kórházi cserét.
A kórházban nem emlékeznek, de a képek vallanak
Az egri kórházban nem emlékeznek arra, hogy valaha lett volna olyan esetük, amikor elcserélték a csecsemőket, s az édesanya nem a saját gyermekét vitte haza. Igaz, akik 1966-ban a kórház szülészeti osztályán dolgoztak, ma már nyugdíjasok, a későbbiekben pedig pontosították a gyermekek beazonosításához szükséges adatokat. A családi fényképek azonban még ma is megvannak: a fotón Zoltán édesapja látható, aki már nem él.
