Leonard Cohen olyan előadást produkált remek muzsikustársaival, mely örök élményt jelentett mindazoknak, akik jelen lehettek a koncerten. S a közönség felállva ünnepelte a lélekben máig fiatal „öregurat”.
Mikor megjött Paul Franciaországból, táskájában hozott egy karton Gitanes-t, valami duci üveget és egy sárga borítós hanglemezt. Na jó, a Symphonia helyett jó lesz ez a kemény francia cigi, meg a cseresznyepálinkát is fölcseréljük egy időre erre az imperialista lőrére, de Cseh Tamást nem adjuk ezért a Leonard Cohen nevű kanadai paliért, még ha Best of a lemeze címe, akkor sem!
Aztán néhány pohár után persze lekerült a lemezjátszó korongjáról a Levél nővéremnek, s megszólalt, hogy Suzanne takes you down to her place near the river… Leonard Cohen rekedtes hangja – meg a dalok, amiknek dallama hamar belénk ivódott, meg a versek, melyekből alig néhány szót értettünk, de azokat együtt dünnyögtük az énekessel – majdnem annyit mondott el nekünk, mint Tamás. Igenis Cohent hallgatni kell és ha lehet, egyszer hallani is – élőben.
Aztán eltelt harminc zivataros év, az akkori lányokból anyák, esetleg nagyanyák lettek, Paullal ki tudja mi történt azóta, s a világ mely pontján szívja a Gitanes-t. Az az akkori jóképű fekete srác meg – immár hetvenöt évesen – végre eljött. Eljött Magyarországra, hogy elénekelje háromnegyed évszázadának titkait.
Augusztus utolsó napján zsúfolásig teltek a Papp László Budapest Sportaréna lelátói és a küzdétérre felsorakoztatott székek regimentje, s másodpercre negyed órával a hivatalos kezdés után megszólalt az a rekedt hang: Dance me to your beauty with a burning violin… Ezzel kezdetét vette a csoda, mely három órán át tartott. Két egyórás részbe sűrítette Leonard Cohen, az egész életét, s azt követte még a ráadás három etapban.
A hétfői koncertre zsúfolásig megtelt a Sportaréna. Fotó: a szerző.
A legszebb és talán a legfontosabb dalok háromnegyed nyolctól háromnegyed tizenegyig. Kurta órák, telve dallal, szóval és nem utolsósorban csordultig érzelemmel. Már megszoktuk, hogy dübörögnek a dobok, a gyomrunkban lüktet a basszus, s most tanácstalanul hallgattuk a viszonylag halk hangokat. Pedig a hang ereje nem a hangszórókban van, hanem az előadóból árad. Cohen pedig nagyon pontosan tudja, hogy versei élnek, hatnak és éppen nem a hang erejével, hanem annak tisztaságával hatnak. Pontosan érzi, mi kell a közönségének, mik azok a pillanatok, amikor egy halk sóhaj is eget-földet rengető ovációt vált ki. Tudatosan építkezik. Biztos alapokra emel tornyokat, melyek aztán végül felhőkarcolóként szöknek az egekbe.
A budapesti koncert dalai
1. rész
1. Dance Me to the End of Love
2. The Future
3. Ain’ t No Cure for Love
4. Bird on the Wire
5. Everybody Knows
6. In My Secret Life
7. Who By Fire
8. Lover, Lover, Lover
9. Waiting for the Miracle
10. Anthem
2. rész
11. Tower of Song
12. Suzanne
13. Sisters of Mercy
14. The Gypsy Wife
15. The Partisan
16. Boogie Street
17. Hallelujah
18. I’ m Your Man
19. Take This Waltz
Ráadás 1
20. So Long Marianne
21. First We Take Manhattan
Ráadás 2
22. Famous Blue Raincoat
23. If It Be Your Will
24. Closing Time
Ráadás 3
25. I Tried to Leave You
26. Wither Thou Goest
Nem, itt nincsenek show-elemek, mert nincs rájuk szükség. Kiváló muzsikusok és egyéniségek játszanak a színpadon, akik lebilincselik, székükhöz szegezik, majd fölszabadítják és eddig ismeretlen szférákba emelik közönségüket. Nem csoda, hogy a koncert talán legmagasabb csúcspontja, a Take This Waltz klasszikus szitnek is beillő előadása után a viszonylag meglettebb korú nézősereg az utolsó dalokat már csak állva tapsolva volt képes végighallgatni -,élvezni. Igazi standing ovation volt az arénában, ami tízezer néző esetén nem kis teljesítmény.
Leonard Cohen előadása lebilincselte a közönséget. Fotó: a szerző.
A színpadon Rafael Bernardo Gayol dobolt, Neil Larsen a billentyűs hangszereken, Javier Mas archilaudon és 12-húros gitáron, Bob Metzger elektromos és steel-gitáron játszott, Dino Solo szaxofonozott és a fúvós hangszereket szólaltatta meg, míg a zenei rendező, Roscoe Beck basszusgitározott és bőgőzött. Na és persze ott vannak az énekesek, a szerzőtárs, a csodálatos hangú Sharon Robinson, akivel a Ten new songs album óta dolgozik együtt a mester, s most itt a Boogie Streetet énekelte el. S nem lehet megfeledkezni – mert örökbecsűt alkottak – Charley és Hettie Webbről, a Webb testvérekről, akik az egyik legmegrázóbb Cohen dalt, a If It Be Your Will-t dalolták el fantasztikusan, miközben Leonard szerényen vokálozott nekik a háttérből.
Leonard Cohen ugyanis tudja és tanítja mindannyiunknak az alázatot. Nem csak külsőség, ahogy megemeli kalapját vagy épp letérdel a közönsége, esetleg Javier Mas gitárszólója előtt, de szívből jövő, őszinte tisztelet. El kell higgyük, amit búcsúzóul mond, miszerint köszöni, hogy életben tartottuk dalait oly sok éven át, s hogy megtiszteltetés volt nekünk játszania.
Azt azonban ő sem tudhatja, amikor Budapesten énekli a kegyetlenül ironikus Tower of Songot és benne Hank Williemst, hogy miért könnyeznek ezek furcsa magyarok. Mi ugyanis ezt a dalt Fábri Péter érzékeny fordításában és Kern András előadásában is ismerjük. Ennek pedig néhány sora így szól:
És kérdezem Cseh Tamást:
Itt ugye nagyon jó?
De Cseh Tamás még egy szót sem szólt.
Azért hallom, éjjel krákog még,
tíz lakással feljebb.
Ez a dal utca hét…
Így aztán most a koncert után előkotorjuk azokat a régi bakelitlemezeket s ismét egymás után tesszük föl Cohent és Cseh Tamást. Az elsőt most végre élőben is hallhattuk, ez utóbbit pedig alig pár napja temettük el.