És megszólalt Budapesten az a szépséges égő hegedű

Leonard Cohen olyan előadást produkált remek muzsikustársaival, mely örök élményt jelentett mindazoknak, akik jelen lehettek a koncerten. S a közönség felállva ünnepelte a lélekben máig fiatal „öregurat”.

Mikor megjött Paul Franciaországból, táskájában hozott egy karton Gitanes-t, valami duci üveget és egy sárga borítós hanglemezt. Na jó, a Symphonia helyett jó lesz ez a kemény francia cigi, meg a cseresznyepálinkát is fölcseréljük egy időre erre az imperialista lőrére, de Cseh Tamást nem adjuk ezért a Leonard Cohen nevű kanadai paliért, még ha Best of a lemeze címe, akkor sem!

Aztán néhány pohár után persze lekerült a lemezjátszó korongjáról a Levél nővéremnek, s megszólalt, hogy Suzanne takes you down to her place near the river… Leonard Cohen rekedtes hangja – meg a dalok, amiknek dallama hamar belénk ivódott, meg a versek, melyekből alig néhány szót értettünk, de azokat együtt dünnyögtük az énekessel – majdnem annyit mondott el nekünk, mint Tamás. Igenis Cohent hallgatni kell és ha lehet, egyszer hallani is – élőben.

Aztán eltelt harminc zivataros év, az akkori lányokból anyák, esetleg nagyanyák lettek, Paullal ki tudja mi történt azóta, s a világ mely pontján szívja a Gitanes-t. Az az akkori jóképű fekete srác meg – immár hetvenöt évesen – végre eljött. Eljött Magyarországra, hogy elénekelje háromnegyed évszázadának titkait.

Augusztus utolsó napján zsúfolásig teltek a Papp László Budapest Sportaréna lelátói és a küzdétérre felsorakoztatott székek regimentje, s másodpercre negyed órával a hivatalos kezdés után megszólalt az a rekedt hang: Dance me to your beauty with a burning violin… Ezzel kezdetét vette a csoda, mely három órán át tartott. Két egyórás részbe sűrítette Leonard Cohen, az egész életét, s azt követte még a ráadás három etapban.

A hétfői koncertre zsúfolásig megtelt a Sportaréna. Fotó: a szerző.

A legszebb és talán a legfontosabb dalok háromnegyed nyolctól háromnegyed tizenegyig. Kurta órák, telve dallal, szóval és nem utolsósorban csordultig érzelemmel. Már megszoktuk, hogy dübörögnek a dobok, a gyomrunkban lüktet a basszus, s most tanácstalanul hallgattuk a viszonylag halk hangokat. Pedig a hang ereje nem a hangszórókban van, hanem az előadóból árad. Cohen pedig nagyon pontosan tudja, hogy versei élnek, hatnak és éppen nem a hang erejével, hanem annak tisztaságával hatnak. Pontosan érzi, mi kell a közönségének, mik azok a pillanatok, amikor egy halk sóhaj is eget-földet rengető ovációt vált ki. Tudatosan építkezik. Biztos alapokra emel tornyokat, melyek aztán végül felhőkarcolóként szöknek az egekbe.

Nem, itt nincsenek show-elemek, mert nincs rájuk szükség. Kiváló muzsikusok és egyéniségek játszanak a színpadon, akik lebilincselik, székükhöz szegezik, majd fölszabadítják és eddig ismeretlen szférákba emelik közönségüket. Nem csoda, hogy a koncert talán legmagasabb csúcspontja, a Take This Waltz klasszikus szitnek is beillő előadása után a viszonylag meglettebb korú nézősereg az utolsó dalokat már csak állva tapsolva volt képes végighallgatni -,élvezni. Igazi standing ovation volt az arénában, ami tízezer néző esetén nem kis teljesítmény.

Leonard Cohen előadása lebilincselte a közönséget. Fotó: a szerző.

A színpadon Rafael Bernardo Gayol dobolt, Neil Larsen a billentyűs hangszereken, Javier Mas archilaudon és 12-húros gitáron, Bob Metzger elektromos és steel-gitáron játszott, Dino Solo szaxofonozott és a fúvós hangszereket szólaltatta meg, míg a zenei rendező, Roscoe Beck basszusgitározott és bőgőzött. Na és persze ott vannak az énekesek, a szerzőtárs, a csodálatos hangú Sharon Robinson, akivel a Ten new songs album óta dolgozik együtt a mester, s most itt a Boogie Streetet énekelte el. S nem lehet megfeledkezni – mert örökbecsűt alkottak – Charley és Hettie Webbről, a Webb testvérekről, akik az egyik legmegrázóbb Cohen dalt, a If It Be Your Will-t dalolták el fantasztikusan, miközben Leonard szerényen vokálozott nekik a háttérből.

Leonard Cohen ugyanis tudja és tanítja mindannyiunknak az alázatot. Nem csak külsőség, ahogy megemeli kalapját vagy épp letérdel a közönsége, esetleg Javier Mas gitárszólója előtt, de szívből jövő, őszinte tisztelet. El kell higgyük, amit búcsúzóul mond, miszerint köszöni, hogy életben tartottuk dalait oly sok éven át, s hogy megtiszteltetés volt nekünk játszania.

Azt azonban ő sem tudhatja, amikor Budapesten énekli a kegyetlenül ironikus Tower of Songot és benne Hank Williemst, hogy miért könnyeznek ezek furcsa magyarok. Mi ugyanis ezt a dalt Fábri Péter érzékeny fordításában és Kern András előadásában is ismerjük. Ennek pedig néhány sora így szól:
És kérdezem Cseh Tamást:
Itt ugye nagyon jó?
De Cseh Tamás még egy szót sem szólt.
Azért hallom, éjjel krákog még,
tíz lakással feljebb.
Ez a dal utca hét…
Így aztán most a koncert után előkotorjuk azokat a régi bakelitlemezeket s ismét egymás után tesszük föl Cohent és Cseh Tamást. Az elsőt most végre élőben is hallhattuk, ez utóbbit pedig alig pár napja temettük el.