Levél diadalról, bukásról, megtorlásról és reményről

Ezernyolcszáznegyvennyolc májusában egy mára feledett nevű közvitéz igyekezett Magyarország felé. A hadfi korábban egy osztrák seregtestben szolgált. Apja, anyja, felesége nem lévén, úgy vélte, mit sem veszít, ha a várható bosszú elől – hisz nem kívánt vérei ellen harcolni –, távozik Ausztriából.
A fenti történetet egy megsárgult, gyűrött lapon olvastam vagy tizenhét esztendővel ezelőtt. Idős, már csak kedvtelésből oktató történelemtanárom, Lóránt Feri bácsi hozta el nekünk, érettségi előtt álló fiataloknak. Mint mondta, a levelet, melynek alja az aláírással és a dátummal együtt az idők viharaiban elveszett, húszas évei elején vásárolta a Teleki téri zsibpiacon.
A rég porrá lett katona, a megszólításból így következett, menyasszonyának címezve vethette papírra gondolatait. Egyszerű, ám mégis emelkedett szavakkal részletezte bujkálása, menekülése körülményeit. A magyarul írt levél utolsó bekezdésében emberünk bevallotta, már akkor tisztán érezte, nem győzhetünk. S végül következett egy furcsa, magyar–latin keverék mondat: Ám Non omnis moriar. Mi természetesen fennakadtunk, s nem értettük, mit jelent. Ám nem fed végleg a sír – jött a válasz.
Döbbenetes, ahogyan ez az egyszerű ember négy szóba sűrítette a diadalt, a bukást, a megtorlást és a feltámadás reményét.
Egy nemzet csak akkor emelkedhet föl a süllyedésből, ha a sorscsapások alatt is helyén van a szíve és az esze. A két dátum, ezernyolcszáznegyvennyolc mint kezdet és negyvenkilenc mint vég, erre szolgál máig tartó tanúbizonyságul.