Spielberg bosszúja a néző ellen

Steven Spielberg szeret mesélni. Ezzel még nem is lenne baj, sőt, ha valaki dinoszauruszokat és szívmelengető földönkívülieket mutogat filmjeiben, kimondott erény. A több évtizedes nagy mesélés közben azonban elhitette magával, a világ, a maga szürkeségében nem elég érdekes, azt mindenáron színezni kell ahhoz, hogy emészthető legyen. Márpedig ha valakinek nem elég érdekes, hogy egy olimpián palesztin terroristák izraeli sportolókat rabolnak el, a mentőakció közben a rendőrök a terroristákat, azok meg a túszokat ölik meg, és ezek után a tel-avivi vezetés likvidálja a PFSZ-elitet, annak más munka után kellene néznie.

Nincs ilyen szerencsénk, Steven Spielberg hat évet és 75 millió dollárt szánt arra, hogy a bosszút filmre vigye, okulásul a világnak. És a néző okul is, bár, ha cseppet is a gyanakvó fajtából való, elgondolkozik azon, hogyan képes Hollywood egyik vezető iparosa úgy kiforgatni a valóságot, hogy közben még egy normális mesét sem tud összekalapálni. Ne feledkezzünk meg persze a forgatókönyvíró Tony Kushnerről, s arról, miközben a München „igaz történet alapján” készült, felvállalt forrása a Kanadában élő Jónás György Megtorlás című könyve volt. Csak mellékszál, hogy az 1984-ben megjelent mű egy olyan ügynök vallomása alapján készült, akiről kiderült, nagyjából annyi köze volt az akcióhoz, mint Spielbergnek a történeti forráskutatáshoz.

Egy dolog eredetiségét nem tagadhatjuk: azokét a tévéfelvételekét, amelyek annak idején megörökítették a túszdrámát. A rendező pedig pontosan tudja, hogy ettől az egész szemfényvesztés igazinak fog hatni. Azok szemében biztosan, akik elhiszik, ember járt a Holdon.

A híradóképek azonban csak az első néhány percet színesítik, s utána még majd'' három órányi megpróbáltatás vár a nézőre, aki unalmában elkezdhet kombinálni: ha a film sem dokumentumfilmként, sem fikcióként nem működik, tekintse-e inkább kriminek, akciófilmnek, netán személyes drámának? Nos, jóllehet előbbi kettő adja ugyan magát, még Daniel Craig, az új James Bond is megmutatja magát – ami nem sok jót ígér a 007-es ügynök rajongóinak. A mester mégis utóbbival próbálkozik, így szert tehetünk arra az igen fontos információra, hogy a likvidáló is ember. Igaz, ez ebben a kontextusban csak annyit tesz: szereti a gyerekeket. Ha a likvidáló jellemábrázolásához ennyi elég, ám legyen, bár órákon keresztül felváltva bámulni a főhősnek aligha nevezhető főszereplő, Eric Bana kínlódását meg az általa vezetett öldöklést nem túl szórakoztató.

Marad tehát a túlélés. Ő is azt próbálja, a nézők is, előbbi attól tart, saját és a családja élete is veszélyben van, mi csak attól félünk, ellopják a cuccunkat, ha elalszunk a film közben. És, így utólag, attól, Steven Spielberg München című filmje lesz az etalon a müncheni túszdráma feldolgozásában.