Hírek

2008.02.01. 14:01

Hazug politika

Akár elhisszük, akár nem, tény, hogy a politikacsinálók zöme nagy ívben tojik arra az erényre, amit úgy hívunk: őszinteség. Kivétel nem sok akad, legfeljebb olyanok, akik ezt állítják magukról. Többnyire persze, ez is hazugság.

Stanga István

Szinte nincs is ember, aki ne ismerné Deák Ferencnek azt a mondását, miszerint, ha rajta múlna, a sajtótörvény mindössze egyetlen paragrafusból állna: hazudni márpedig nem szabad. Azt, őszintén szólva, nem tudom, hogy a „haza bölcse” megfogalmazott-e hasonló követeményt a politikusok számára is, ám azt igen, hogy hiába is tette volna, ugyanis a politikacsinálók zöme nagy ívben tojik arra az erényre, amit úgy hívnak: őszinteség. Kivétel nem sok akad, legfeljebb olyanok, aki ezt állítják magukról. (Dehát – az esetek többségében – már ez is egy jókora füllentés.) Mindezeket tudva, különösen meglepő, hogy hazánkban másfél évvel az őszödi beszéd napvilágra kerülése után is olyan hévvel folyik a vita a politikai hazugságokról, mintha ilyesmire még soha nem lett volna példa a magyar, illetve a világtörténelemben. És ez számomra sokkal izgalmasabb kérdés, semmint annak eldöntése, hogy akkor itt egy igazság- vagy hazugságbeszédről volt-e szó. (Már csak azért is, mert ez utóbbi megítélése – teszem hozzá: sajnos – szemmel láthatóan a politikai hitvallástól függ, ilyenformán pedig a racionális érvek mindkét oldal számára teljesen hatástalanok.)

S hogy miért tartom érdekesebbnek azt a tényt, hogy az őszödi beszéd okozta felháborodás ma is tart? Nos, főként amiatt, mert azóta sem tudom a választ arra a kérdésre, amelyet 2006 őszén a külföldi sajtó egy része is feltett: hogy tudniillik mi, magyarok, tényleg ennyire naívak vagyunk-e (hiszen ki ne tudná, hogy a politikusok nem az igazmondásukról híresek), avagy a Gyurcsány-féle szónoklat kiváltotta indulat sokkal inkább a politikai harc része, s mint ilyen, mesterségesen táplált. Mindezen annak az USA-ban most megjelent tanulmánynak az apropóján is érdemes elgondolkodni, amelyet médiaszakemberek állítottak össze, s amelynek megállapítása szerint George W. Bush elnök és a kormánya 2001 és 2003 között csaknem ezerszer hazudott a választóknak, így akarva igazolni az Irak elleni háború létjogosultságát. Beszéltek például Szaddám Huszeinék  tömegpusztító fegyvereiről (mára egyértelműen kiderült: nem voltak ilyenek), Irak és az al-Kaida szoros kapcsolatáról (akkoriban ez sem volt jellemző), és még hosszasan lehetne sorolni. És bár a hamis információk (ezekből a szerzők 935-öt sorakoztattak fel) elmondhatatlanul súlyos következményekkel jártak jó néhány országra és emberek millióra nézve, alig hiszem, hogy az amerikai közvéleményt túlságosan meglepte volna az elnök és embereinek lebukása.

Mielőtt bárki is félreértene: nem arról beszélek, hogy a cél szentesíti az eszközt, s hogy bármivel is igazolhatók a politikusok hazugságai. Csupán arról, hogy ideje lenne már felhagyni egymás hülyének nézésével, illetve azzal az önámító és álságos (hadd ne mondjam: hazug) magatartással, amely úgy tesz mintha 2006. szeptember 17-e előtt soha nem is létezett volna politikai hazudozás. Létezett.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!