Hírek

2009.10.02. 05:49

Zimbabwe, Haiti, Burundi... és mi

Ahogyan egy totál maga alatt lévő ember nem képes ötről a hatra jutni (már legalábbis segítség nélkül egész biztosan nem), úgy egy depressziós országtól se remélhető, hogy könnyedén úrrá legyen azokon a gazdasági-társadalmi problémákon, amelyek még egy egészséges lelkületű társadalom számára is nagyon komoly kihívást jelentenek. Na, úgyhogy lelkileg össze kellene kapni magunkat.

Stanga István

Az e blog „edződött” olvasókat aligha szükséges meggyőzni arról, hogy ha a pesszimizmus történetesen olimpia sportág lenne, úgy Magyarországnak mindörökre bérelt helye lenne a dobogó valamely fokán, ugyanis csak az elmúlt hónapok folyamán is jó néhány alkalommal foglalkoztam azokkal a felmérésekkel, melyek egytől egyig a magyarok párját ritkító (mondhatni: legendás) borúlátásáról tanúskodnak. Ám amikor már éppen kezdtem azt elhinni, hogy nekem e téma kapcsán senki sem tud igazán újat mondani, olvastam egy cikket a Gallup WorldPoll nemrégiben végzett reprezentatív vizsgálatáról, amely a világ százhúsz országában kereste a választ arra a kérdésre, hogy az ott élők vajon milyennek is képzelik az életüket öt év múlva, s amely kutatás számunkra, magyarok számára, finoman szólva is elképesztő eredményeket hozott. Mert ha azt a már említett előzmények okán sejtettem is, hogy a felmérésbe bevont honfitársaink nem feltétlenül a határtalan optimizmusukkal tűnnek majd ki a megkérdezettek közül, azt álmomban se feltételeztem volna, hogy több mint 34 százalékuk reménytelennek (vagy majdnem reménytelennek) ítéli meg a saját jövőjét, amely eredménynél rosszabbat mindössze három országban, Zimbabwében (40,3 százalék), Haitin (35,5) és Burundiban (35,5) értek el, de már például a pakisztániak vagy a togóiak is derűlátóbbak nálunk, és akkor még egyetlen szóval sem utaltunk az olyan örök optimistákra, mint amilyenek mondjuk a norvégok (0,5 százalék), a hollandok (0,6) és  a dánok (0,8), amely nemzetek a 120-as lista éllovasai. És bár vigasztalhatnánk magunkat azzal, hogy ez a teljesítmény egy olyan virtigli panaszkultúrás országban, mint a miénk, nem is annyira tragikus, jómagam úgy vélem, ez a 117. hely azért felvet egy-két izgalmas kérdést.  

Magam például elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy kikből is állhat ez az über pesszimista 34,2 százalék, mert – őszintén szólva – a mi „magyaros” kesergésünk meglehetősen szánamasnak (hacsak nem röhejesnek) tűnik azokhoz a problémákhoz képest, amelyekkel a „versenytársainknak” kell megküzdenük..., így mondjuk Zimbabwének, ahol a diktatúra és a brutális élelmiszerhiány mellett a lakosság egynegyedét megfertőző HIV-vírus is megállíthatatlanul pusztít, avagy annak a Burundinak, ahol a hutu többség és a tuszi kisebbség konfliktusa csaknem olyan népirtáshoz vezetett, mint Ruandában. Ám mivel a magyarországi „reményvesztettek” összetételére vonatkozóan megbízható és egzakt adataink nincsenek, a magam részéről hajlamos vagyok elfogadni azt csoportosítást, amelyet Hankiss Elemér, a jól ismert szociológus-értékkutató készített, és amelyben a legkülönfélébb típusokat találhatjuk meg..., a búsmagyarokat, a cinikusokat, a lustákat és a megfáradtakat éppen úgy, mint a paranoiásokat, az EU-sértődötteket avagy a jobb- és baloldali „szemellenzősöket”, hogy a gazdasági válság áldozatairól, különösen pedig az 1989 óta vesztesekről már ne is szóljunk. Megjegyzem, ez az egész Gallup WorldPoll-kutatás nem érdemelne ennyi szót (elvégre miért is lenne izgalmas, hogy egy kis európai ország lakói sötétebbnek látják a jövőt, mint azok, akiknek naponta a puszta létükért kell harcolniuk), ha ez a döbbenetes pesszimizmus nem gátolná az ország előrejutását. Csakhát gátolja, méghozzá nem is kevéssé. Mert ahogyan egy totálisan maga alatt lévő ember nem képes ötről a hatra jutni (már legalábbis segítség nélkül biztos nem), úgy egy depressziós országtól sem remélhető, hogy könnyedén úrrá legyen azokon a gazdasági-társadalmi gondokon, amelyek még egy egészséges lelkületű közösség számára is komoly kihívást jelentenek. No, de hogy ne keseredjünk el végleg, azt mondom Önöknek, onnan, ahol most vagyunk, már csak felfelé vezethet az út. (Vagy nem.) 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!