Az unió boldogtalanjai

Nem szívesen dönteném most el, mennyire is felelnek meg az igazságnak a magyarok már-már legendás pesszimizmusáról szóló közhelyek – lásd a többi között a balsorsot emlegető Himnusz esetét vagy a „panaszkultúrán” szocializlódott nemzet történetét –, az azonban tény, hogy az Európai Unió által „működtetett” úgynevezett Eurobarométer valamennyi eddigi mérése azt igazolja, hogy ez idő szerint nem sok borúlátóbb ország van nálunk az unióban. Ott van például az a kutatás, amit néhány napja tettek közzé, és amely azt mutatja, hogy mi, magyarok sokkal-sokkal gyakrabban érezzük magunkat fáradtabbnak, elgyötörtebbnek és boldogtalanabbnak, mint az unió polgárai általában, amelynek amúgy az egyik fő oka a munkahelyünk elvesztésétől való félelem. Ugyanis amíg az EU egyéb tagállamaiban csak  minden negyedik ember nyilatkozott úgy, hogy veszélyben érzi az állását, addig idehaza a megkérdezetteknek több mint az egyharmada vélekedett hasonlóképpen. Így aztán azon se csodálkozhatunk, hogy honfitársaink 82 százaléka az elmúlt egy hónap folyamán egyetlen napot sem (!) hiányzott a munkahelyéről, szemben a többi EU-munkavállalóval, akiknek „csak” a háromnegyede büszkélkedhetett el azzal, hogy nem mulasztott egy percet se. No, és ha már az Eurobarométer által közelebbről is megvizsgált négy hét került szóba... Kiderült, hogy ebben az időszakban hazánk lakosainak csupán a fele érezte „általában” vagy „az esetek többségében” boldognak magát (az EU-átlag ennél jó 10 százalékkal magasabb), 35 százalék pedig egyenesen azt állította (szemben az uniós 24 százalékkal), hogy az adott hónapban olyan boldogtalanság uralkodott el rajta, hogy a világon semmi sem volt képes földobni. És bár a lehangólónál lehangolóbb számokat még hosszan sorolhatnám, nem teszem, hiszen ennyiből is bőven kiderülhetett, hogy nem mi, magyarok, vagyunk az unió vidámságfelelősei. 

Ám minthogy jómagam soha nem foglalkoztam behatóbban néplélektani, társadalompszichológiai kérdésekkel, nem is próbálok tudományos igényű magyarázatot adni a fentebb vázolt jelenségekre – noha tényleg izgalmas lenne tudni, miért van az, hogy még Etiópia lakói is jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi (ez nem vicc, hanem egy korábbi mérés eredménye) –, azon ellenben egy pillanatig sem csodálkozom, hogy az uniós kutatások mind-mind a magyarok siralmas kedélyállapotáról tudósítanak. No, dehát mitől is lenne jókedvünk... Attól, hogy húsz esztendővel a rendszerváltást követően kevés híján ugyanolyan kontraszelektált politikai „elit” vezeti ezt az országot, mint az „átkosban”? Esetleg, hogy az ugyancsak két évtizede ígérgetett jólétnek se híre, se hamva, van viszont majd hárommillió olyan  honfitársunk, aki a létminimum alatt él, és naponta maximum 640 forintot költhet élelemre? Hogy milyen irdatlan szakadék tátong a leggazdagabbak és a legszegényebbek között? És hogy nemcsak a jövedelmi viszonyokat tekintve, de politikailag is kettészakadt az ország, ahol is a szekértáborok tagjai feneketlenül gyűlölik egymást? Vagy hogy a felsorolt jelenségeknek „köszönhetően” már nem egyszer levitézlett, ósdi és gyűlöletes ideológiák születtek újjá? No, és akkor még nem is említettük a kormányainkat... Az erősen naftalinszagú Antall-kabinetet, amely a tébláboláson kívül máshoz nemigen értett, Hornékat, akik a szerintem pozitívan értékelendő Bokros-csomagot pillanatok alatt lenullázták a Tocsik-balhéval, a nyolc esztendőn  át balfaszkodó szocialistákat, akik minden idők egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) népszerűségvesztését szenvedték el, és persze, a Fideszt, amely két cikluson keresztül kizárólag a „jaj, istenem, soha ennyire rossz  sorunk nem volt”-féle üzenetekből élt, és amely ez idő szerint nem létező forradalommal és nem létező szabadságharccal sokkolja a közvéleményt. Nos, úgy hiszem, ha csak az általam most nagy hirtelen felsorolt tényeket vesszük is figyelembe, már kapunk némi magyarázatot arra vonatkozóan, miért is mindig mi nyerjük el „az unió legboldogtalanabbjai” címet, jóllehet ez az általam hevenyészve készített leltár csak egy parányi ízelítő azokból az anomáliákból, amelyekkel kis hazánk lakóinak szembesülniük kellett és kell..., és amelyek láttán legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy néhány elégedett ember azért még lézeng az országban.