Közélet

2010.10.06. 06:28

Sorstragédia a nemzet életében

Az aradi vértanúk kivégzésére és az 1848/49-es szabadságharc bukására emlékeznek ma országszerte. Heves megye szomorú gyászünnepe Lenkey tábornokhoz kötődik.

Sz. R.

Fotós:

Fotós:

Lenkey János mártír tábornok Egerben született, a Lenkey és Zádorfalvi családban. A család Gömör-Kishont vármegyéből származott, őseik közül annak idején többen is harcoltak a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban, 1704-ben például Lenkey János a felkelő gömöri nemesség tizedese volt. Később a család megnövekedett, így került a tábornok nagyapja a hevesi megyeszékhely közelébe, édesapja pedig az akkori Egerbe.

Lenkey János édesapja, Lenkey Károly először királyi testőr, majd megyei főszolgabíró lett. János fia Bécsben egy katonai jellegű magán-nevelőintézetben, valamint a korneuburgi utásziskolában végezte tanulmányait. Bátyja – az ugyancsak a szabadságharcban résztvevő huszár ezredes, Lenkey Károly – példáját követve 1822-ben katonai pályára lépett. Először hadfi – ez akkoriban főhadnagyi rangot jelentett –, majd másodkapitány, illetve főszázados lett.

Az 1848-as év márciusában Pesten kitört forradalom híre Galíciában érte, az események hallatán századával együtt hazaszökött Magyarországra. Itthon a Béccsel való jó viszony fenntartása érdekében hadbírósági vizsgálatot indítottak ellenük, de a közvélemény nyomására a vizsgálatot megszüntették, a századot pedig beosztották a szerb felkelők ellen harcoló délvidéki seregbe. Lenkey János a térségben folyó harcok során több kisebb győzelmet aratott, amelyek közül a legjelentősebb az augusztus 19-i szenttamási ütközet volt. Ettől kezdve folyamatosan haladt felfelé a katonai ranglétrán: 1848 októberében őrnagy, novemberben már alezredes, decemberben már ezredes volt, egyben az Országos Honvédelmi Bizottság által felállított tizenhárom huszárezred egyikének dandárparancsnoka.

1849. március 15-én, a forradalom és szabadságharc győzelmének évfordulóján Kossuth Lajos Lenkey Jánost tábornokká léptette elő. A szabadságharc utolsó szakaszában Pesten, Nagyváradon, majd Aradon tartózkodott. Mivel ő sem akarta megadni magát az osztrákoknak, Görgey Artúr honvédseregével együtt Világosra vonult, hogy ott kapituláljon a cári csapatok előtt. Két héttel a kapituláció után Aradon hadbíróság elé állították, de a börtönben megőrült, ezért elkerülte társai sorsát, a kivégzést. Végül is – állapotára való tekintettel – az eljárást  megszüntették ellene.

A szabadság szimbóluma

Aradnak a szabadság okán mindig volt aktuális mondanivalója. Előbb csak a keserű, az újrakezdés reményét a szívek mélyén éltető félelemé, később – a kiegyezés időszakától – a Habsburg-hatalommal szemben újra erősödő „dacos” ellenállásé.

A vértanúk nyugvóhelyét 1867-ig nem jelezte semmiféle emlék. Egy nemes szívű aradi polgár, Barabás Péter volt az első, aki a kiegyezés után megjelölte a bitóhalált szenvedett hősök sírját. Barabás Béla, az emlékállító fia, aki 12 éves fejjel maga is jelen volt a vértanúk nyugvóhelyénél, így emlékezett vissza a napra: „1867. augusztus 10-én, midőn az aradi országos dalárünnepély tartatott és midőn városunkban összesereglettek az ország minden vidékének dalárai, akkor a lelkesült idegenek szívében támadt föl a vágy, hogy kimenve arra a szent helyre, az Isten szabad ege alatt elzengjék honfiúi bánatukat... édesatyám házában, lázas sietséggel készült az első emlékjel, a száraz eperfa.”

1871-ben a száraz eperfa helyére egy kis emlékkövet állított az aradi honvédegyesület.

Az aradi emlékhely az 1970-es években a szabadabb világért lázadó ifjúság zarándokhelye és egyúttal szimbóluma lett. Ide elutazni dicsőség volt, és nagy kockázatot jelentett már az is, ha valaki ezen a napon gyászszalagot mert viselni: egyetemről való kiűzetés, munkahelyük elvesztése fenyegette a „renitenseket”.

Bátyja, Lenkey Károly emlékezése szerint a bírósági eljárás alatt és után egy fűtetlen, ablak nélküli rideg szobában, az őrök által megsebzett testtel, ápolás nélkül tengette napjait. Végül ilyen körülmények között 1850. február 9-én érte a halál. Hamvait először az aradi temetőbe helyezték, majd 1936-ban az egri Kisasszony temetőben lévő családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

A vértanúk nyugvóhelyét 1867-ig nem jelezte semmiféle emlék. Egy nemes szívű aradi polgár, Barabás Péter volt az első, aki a kiegyezés után megjelölte a bitóhalált szenvedett hősök sírját. Barabás Béla, az emlékállító fia, aki 12 éves fejjel maga is jelen volt a vértanúk nyugvóhelyénél, így emlékezett vissza a napra: „1867. augusztus 10-én, midőn az aradi országos dalárünnepély tartatott és midőn városunkban összesereglettek az ország minden vidékének dalárai, akkor a lelkesült idegenek szívében támadt föl a vágy, hogy kimenve arra a szent helyre, az Isten szabad ege alatt elzengjék honfiúi bánatukat... édesatyám házában, lázas sietséggel készült az első emlékjel, a száraz eperfa.”

1871-ben a száraz eperfa helyére egy kis emlékkövet állított az aradi honvédegyesület.

Az aradi emlékhely az 1970-es években a szabadabb világért lázadó ifjúság zarándokhelye és egyúttal szimbóluma lett. Ide elutazni dicsőség volt, és nagy kockázatot jelentett már az is, ha valaki ezen a napon gyászszalagot mert viselni: egyetemről való kiűzetés, munkahelyük elvesztése fenyegette a „renitenseket”. -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!