Újra megtalált ceruzák

Különleges a krónikás helyzete, aki négy évtizede tanúja volt a Lőrinciben élő, akkor még általános iskolás Zeleznyik Zoltán tehetségének. Az éppen csak felső tagozatos srác keze alatt életre kelt a vonal. Bárki fogadni mert volna, hogy ez lesz majd az élete, de akár arra is, hogy nagyon sokra viszi. Hát, árnyaltan fogalmazva is, másként alakult. Talán csak eddig.

– Képzeld, újra rajzolok! – újságolta már-már bátortalanul, amikor a minap, hosszú évek elteltével újra összefutottunk. Szeme ugyanolyan lelkesedést tükrözőn csillogott, mint a negyven esztendővel ezelőtti kiskamaszé. Megbeszéltük a találkozót és a beszélgetést; nagyjából elképzeltem, mire számíthatok, ám a képei – amelyekkel lassan megtelik a szobája fala – tényleg felülmúlták minden várakozásomat. Mintha a hosszú álom során is fejlődött volna. Vagy mint ha nem is létezett volna ez a hosszú álom.

– Az iskolában is tudták, hogy van érzékem, talán tehetségem is ehhez, de akkor más világ volt: az 1970-es évek első felében még az ipart, az ehhez kötődő szakmákat favorizálták, s a művészeti képzés a legtöbb vidéki srácban fel sem merült. Talán ezért tanultam én is bányaelektro lakatosnak – emlékezik a korai időkre. – A későbbiekben pedig úgy alakult az életem, hogy a közelébe sem kerültem a rajzolásnak.

– Utólag talán egyértelműen kijelenthető, hogy kár volt érte...

– Alighanem több volt bennem. Beteges kisgyerekként sokat voltam otthon, ha tehettem, füzeteket, ceruzákat kértem ajándékba. Úgy tűnik, a tartós otthonlét évtizedek múltán is hasonlókat vált ki bennem.

– Merthogy megint ez ösztönzött az alkotásra?

– Igen, de sok minden történt, míg idáig eljutottam. Fiatalként Petőfibányán dolgoztam, egy ottani cég külszolgálatosaként jártuk az országot Oroszlánytól Maglódig. Aztán a selypi cukorgyár következett, kétszer is, de ennek bezárásakor már máshol voltam. Később tízesztendőnyi vállalkozói lét következett.

– Néhány mondattal átugrottunk egy bő negyedszázadot. Közben semmi tónus, semmi árnyék a rajzlapon?

– Gyakorlatilag semmi. Aztán hazaköltöztem anyámhoz, s munkanélkülivé váltam. Öt hónapnyi tétlenség... Kibírhatatlan lett volna, ha a szoba csupasz falai nem kezdik el birizgálni a képzeletemet. Gondoltam, miért ne díszíthetném a saját rajzaimmal? Egyszer egy hatvani könyvesbolt kirakatában megpillantottam egy régi hajókat ábrázoló könyvet. Bár az akkori helyzetemhez képest borzasztóan drága volt, 1600 forint, az utolsó pénzemen megvásároltam. Az első mostani rajzaimat az ebben lévő képek alapján készítettem. Aztán következtek az újabbnál újabbak. Minden érdekel, az emberalakoktól tárgyakig, a közlekedéstől a tájképekig.

1960-ban született, Lőrinciben él

Két felnőtt gyermek édesapja

Hobbija gyermekkorától a horgászat volt; horgászboltot vezetett, egyesületi elnökként is tevékenykedett, de egyik pillanatról a másikra – mint fogalmaz – kiszeretett belőle. Mostanában a rajzolásnak szenteli minden szabadidejét.

– Egy fiatal lány portréja is látható, épp az ágyad felett...

– Szomorú történet ez: majd'' harminc éve nagy diákszerelem volt, aztán vége lett, később a lány, aki még mindig csak 18 éves volt, tragikus körülmények között meghalt a Balatonnál. Megtaláltam az egyetlen nálam maradt gyűrött képét, egy bélyegnél alig nagyobb fotográfiát. A rossz emlék indított a megörökítésére. Ha élne, talán le sem rajzoltam volna.

– Mi a célod ezzel a tevékenységgel?

– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy semmi, de különösebben nem kergetek semmiféle célt. Az tény, hogy nagyon jólesik, ha értékelik a munkámat. A lőrinciek már megtekinthettek néhányat egy helyi kiállításon, s van olyan képem is, amit Németországba vittek.

1960-ban született, Lőrinciben él

Két felnőtt gyermek édesapja

Hobbija gyermekkorától a horgászat volt; horgászboltot vezetett, egyesületi elnökként is tevékenykedett, de egyik pillanatról a másikra – mint fogalmaz – kiszeretett belőle. Mostanában a rajzolásnak szenteli minden szabadidejét. -->