Arányok

Nem biztos, hogy alábbi okfejtésem kapcsán az értelmiségiek lampionos felvonulást rendeznek víg kedvükben. De az vesse rám az első mikrochipet, akinek pillanatok alatt sikerül gyeprácslerakó mestert szereznie, miközben a tudásalapú társadalom 99 százaléka jóformán azt se tudja, melyik végén kell meggyújtani a gyufát.

Valljuk be, a rendszerváltozás után átestünk a saját árnyékunkon. Azt gondoltuk, eljött a kiművelt emberfők ideje: attól csak jobb lesz, ha diplomával – kettővel-hárommal, pár nyelvvizsga kíséretében – rohangászó fiatalok népesítik be az országot, közben elfeledkeztünk arról, hogy nem csak a léleknek van szüksége táplálékra.

Bizony, a nem is túl rég még oly felkapott – mindennapi létünkben elengedhetetlen – szakmák a kihalás szélére kerültek. Szobafestő? Kőműves? Autó- vagy vízvezeték-szerelő? Harminc éve még ezek jelentették a kétkeziség netovábbját. Ma meg lassan aranyáron sem jutunk a szolgáltatásaikhoz. Márpedig, ha eldugul a klozet, aligha az a járható út, sebaj, majd szólunk a falu legjobb – hogy házon belül maradjak – kommunikációs asszisztensének.

Azt hiszem, az arányok siklottak ki. Most, hogy az első kísérletek megtörténtek a szakképzés helyreállítására, persze, akadnak hőzöngők bőven, de ez a dolgok természetéből adódik. Tudjuk, a hőskorban a repülőre sem mertek felülni az emberek, mert a fém mégiscsak nehezebb, mint a levegő.

Tari Ottó