Az első kocsonya

Az időjósok már belengették, hogy hajnalonta 2-3 fokig is zuhanhat a hőmérséklet, tehát ez az első hívószó. Aztán jönnek a kételyek. Kocsonyát főzni kis tételben lehetetlen, megkockáztatom, isten ellen való vétek. Tehát, mit tegyen az ember, ha a család tagjai egy hosszú hétvégén is szana-széjjel tengenek-lengenek az ország, vagy a világ bármely pontján. Ilyenkor húsz tányéros tételbe épelméjű ember nem kezd. Igen ám, de a parancs valahol ott fészkel a tudatalattiban: itt az idő.

Némi töprengés után elsétálok hát a közeli húsboltba. Ott csülköt, körmöt, bőrkét veszek, meg egy kis füstölt valamit, csak az íze kedvéért. Hazaérve anyám berzenkedve nézi az asztalra kipakolt cuccot: – Kocsonyát kettőnknek? Értelmetlen ...– mondja, de az érveim kifogyhatatlanok: időjárás, három napig nem kell főzni semmit, no és hátha beesik valaki véletlenül a rokonok közül...Akkor sem jövünk zavarba.

– Akkor csináld – mondja nem túl nagy meggyőződéssel, és én csinálom.

Elő a tízliteres fazék, megperzselem a biztonság kedvéért a bőrős részeket a láng felett, aztán zu bele a fazékba. Hadd főjön! Húsz perc múlva lefölözöm a habot, adok hozzá némi fűszert: egy fej vöröshagymát, jó sok fokhagymát, fél maréknyi szemes borsot, sót, meg két babérlevelet. Az egész gőzölgő cuccot átengedem az időnek. Sok dolgom ettől kezdve nincs vele néhány óráig. Gusztustól függ, hogy valaki bezöldségeli, vagy sem. Én azért fél időben hozzádobok egy répát, meg egy gyökérzöldséget.

Ez még soha nem ártott egy ételnek sem. Jó hat óra elteltével érdemes belekukkantani a fazékba, addig nem érdemes bolygatni, csak szépen, csendesen hagyni, hadd barátkozzanak az ízek. Aztán estefelé eljön az idő, amikor egy villával belemerészkedvén a koncokba, már látható, hogy a húsok végső búcsút mondtak a csontoknak. No, ekkor jő el a cselekvés ideje. Papírszalvétával lemerni a a zsiradékot a lé tetejéről. Megjegyzem, ezt sokan nem nézik jó szemmel. Aztán elő szűrő, merőkanál, bors, őrölt csilipaprika, és persze a szépen sorakozó tányérok.

A kocsonyának sok iskolája van, jómagam abban jártam, amikor előírás, hogy kicsontozzuk a megfőtt húst. Tehát ennek szellemében késsel villával kibontom az ízletes részeket, szétporciózom a tányérokba, és a szépen lecsillapodott, tiszta levet merem rá a koncra. E művelet legszebb része, amikor az ízes cupákokat én magam falom be. Sokan ekkora már a tányér aljára helyezik a lében megfőtt, s aztán megfelezett, főtt tojásokat is. Minden tiszteletem az övék, de én tojást nem áldoznék soha a kocsonya oltárán.

Már csak néhány mozdulat hiányzik. Akkurátusan rászűrni a levet a húsra, s a hártyaként dermedő lé tetejére ráhinteni egy kis törött borsot, paprikát.

Most éppen abban a fázisban tartok, hogy hagyom az időt dolgozni. Tehát van lehetőségem megemlékezni e remek ételről, amitől már-már elpártoltam.

Történt, hogy nem oly rég úgy gondoltam, vegetáriánus kosztra váltok. Kell az az egészségnek, a léleknek – ez volt a jelmondat. Hetekig csodálatos vega kajákat gyártottam, hideget, meleget, ám nem éreztem magam se komfortosabban, se jobban a kísérletezéstől.

Amikor a harmadik adag töltött káposztát készítettem el kísérletképpen, jól fűszerezett szójagratulátummal, bátorkodtam néhány barátomnak is egy kis kóstolót küldeni. Szó, ami szó, udvarias barátaim vannak, tehát megízlelték az újdonságot. Néhányan lelkendeztek, hogy remek, semmi különbség nincs a húsos és e között. Ám a legőszintébb barátom csak annyit mondott: remek, küldtem a kóstolódból az ismerőseimnek is. Ennél nagyobb csapás nem érhet. Maradjunk hát a húsnál. A kocsonyába pedig hiába is pakolnék szójakockákat...

Barta Katalin