Az irodalmár professzor nem magának választott pályát, de sorsa jól alakult

– Önt a legtöbben az egri főiskola, majd a Debreceni Egyetem egykori professzoraként ismerik. Hogyan alakult a pályája?

– Amikor 1953-ban megkezdhettem az egyetemet, még érvényben volt egy olyan rendelkezés, ami megszüntette a kétszakosságot. Orosz szakra kerültem, s másodéves voltam, amikor mindenkinek föl kellett venni egy másik szakot. Ez nem választási lehetőség volt, hanem azt mondták, hogy az oroszosok másik szakja a magyar nyelv és irodalom.

– Milyen út vitte a későbbi irodalmárt az orosz szakra?

– Eredetileg zeneművészeti főiskolára szerettem volna menni. De miután autodidakta módon tanultam meg klarinétozni, nem volt zeneiskolai bizonyítványom, így hiába írtam be a jelentkezési lapra. Az igazgatóm és az orosztanárom rábeszélésére másodiknak az orosz intézetet választottam az ELTE-n. Közben ott azon az őszön megszűnt az orosz szakos képzés. Végül is a debreceni egyetemre kerültem be. Kacérkodtam a zenei pályával még, rendőrzenekarba növendéknek is el akartam menni, de ez kútba esett, mert közben feloszlatták a zenekart. Jártam egy ideig konzervatóriumba is, de miután zongorán kellett volna nyolc évet pótolnom, meg szolfézst, erre nekem se pénzem, se lehetőségem nem volt.

– Huszonöt évet töltött az egri főiskolán. Miként került az irodalom tanszékre?

– Az egyetemen 1957-ben végeztem és akkor, az egri közgazdaságiba hirtelen kellett egy magyar szakos tanár. Én ott érdeklődtem korábban és az igazgató üzent, hogy itt van a lehetőség. Boldogan mentem. Két évig voltam a közgazdaságiban, amikor a főiskola lektorátusának vezetője hívott, hogy kellene egy orosz szakos a lektorátusra. Egy év után a főiskola főigazgatója átvezényelt az irodalmi tanszékre, ami nagy boldogság volt számomra, nem is álmodtam erről.

– Egykori egyetemén két évtizeden át tanított.

– A nyolcvanas évek elején felvetődött, hogy az '56-ban megszűnt világirodalmi tanszéket újjá kellene szervezni, és rám gondoltak az alapításánál. Húzódott pár évig és 1985-ben jelent meg a pályázat, amit elnyertem. A kilencvenes évek közepén elnyert professzori kinevezés birtokában a tanszéket vezettem 2003-ig.

– Azt bizonyára nem mindenki tudja, hogy Ön a Horvát Tudományos Akadémia tagja. Hogyan lett akadémikus?

– Ez külön szála az élettörténetemnek. Már egyetemistaként elkezdtem komolyabban foglalkozni a horvátokkal. Egy horvát irodalmi tárgyú előadás hatása alatt magánszorgalomból elkezdtem tanulni a nyelvüket. Később kitartóan publikáltam elég sokat, és nagyon sok jó barátra tettem szert, sokakkal szakmai barátságot kötöttem, és 1965-ben már egy konferenciára is meghívtak Zágrábba. Ezután is rendszeresen hívtak előadásokat tartani az egyetemre, konferenciákra. Az akadémiai tagság ­2000-től datálható. Egy évre rá egy delegációjukkal kiutazva már Washingtonban tarthattam előadást.

– Egrinek, felnémetinek vagy debreceninek tartja magát?

– Bizonyos értelemben erőteljes bennem egy felnémeti identitás, de ugyanakkor mégiscsak Egerben születtem, itt jártam a polgári iskolába, majd a közgazdaságiba, itt kezdtem a pályámat a főiskolán. Közben Miskolcon is szerveztem két tanszéket, amikor az egyetemen létrejött a bölcsészkar. A Zágrábi Egyetem Hungarológai tanszékére is meghívtak vendég tanárnak, tizenhárom esztendeig jártam oda a horvát–magyar irodalmi kapcsolatok történetét előadni. Eger, Debrecen, Miskolc és Zágráb között ingáztam éveken keresztül. Ilyen értelemben a felnémeti kötődésem annyit jelentett, hogyha itthon voltam, beültem este az autóba és tettem egy kört, hogy lássam a falut.

– Mi lett más Egerben, Felnémeten az évtizedek során?

– Ami a városnak a küllemét illeti, tényleg csodálatos változások történtek az idő alatt, ami elszaladt fölöttem. Viszont, milyen az ember? A nosztalgia az mindig erőteljes. Az egyik szemem örül, látva a fejlődést, de a másik szemem ugyanakkor sír, mert azok az emlékek, amelyek bennem élnek, egy árokparti kőtől kezdve a temetőig, a templomig, az egykori, régi iskola épületen át az újig, azok bizony nagyon hiányoznak.

Sike Sándor