2018. 05. 15. 14:45 |
Negyvenéves történet ez, de még ma is eszembe jutnak, ha véletlenül fél hatkor pillantok az órára.

Nálam már mindig fél hat van, annyi is marad – volt öreg barátom szavajárása ismeretségünk utolsó éveiben. Szerencsére önironikusan fogta fel a dolgot, szívesen poénkodott vele ismerősnek és ismeretlennek, férfinak és nőnek. Pedig nem lehetett egyszerű ez egy férfiembertől még akkor sem, ha a közös gyári fürdőben nem neki volt Tömlő a beceneve.

Amúgy jól éltek az asszonnyal, legalábbis a négy falon kívül nem volt probléma köztük. Kart karba öltve sétáltak az utcán, hétfőnként és péntekenként moziba jártak – feltűnőek is voltak a sok fiatal között –, vasárnap délutánonként pedig málnás fröccs és sör volt a program. A feleség ilyenkor rikító piros rúzzsal próbálta vastagabbá varázsolni ajkait, férje pedig kihajtotta fehér inggallérját.

Ahogy jöttek, úgy távoztak; minden előzmény nélkül, egycsapásra tűntek el a szemünk elől. Vagy egyszerre haltak meg – ezt sem tartottuk elképzelhetetlennek ilyen nagy szerelem láttán – de az is lehet, hogy csak elköltöztek, bár amilyen közvetlenek voltak korábban, bizonyosan elköszöntek volna. Jó ideig hiányoztak még.

Negyvenéves történet ez, de még ma is eszembe jutnak, ha véletlenül fél hatkor pillantok az órára. A minap épp ebben az időpontban mondott csődöt az a vacak a falon. Hiába erőlködtek a mutatók, nem sikerült a kapaszkodás; néhány erőtlen kísérlet után abbamaradt a ketyegés. Első, szürreális gondolatom az volt, hogy bárcsak visszafelé indulna el, de hiába: megállt az idő.

Címkék

Hozzászólások