Macska

Az ember azért háziasította a macskát, hogy mindennap simogathasson egy vadállatot – jegyezte meg egy bölcs ember. Nálam bölcsebb volt, az biztos, hiszen nem tette hozzá: ha a macska is úgy akarja. Mert a macska nem az a fajta jószág, aminek a fején megnyomjuk a gombot és már teszi is a dolgát a mi örömünkre. A macska nem búgócsiga.

A macska olyan, mint a kompromisszumoktól mentes életigenlés, természetét tekintve mindenki más érdekét haptákba állító. Kilenc életéből jó, ha egy-egy sápadt félórácskát neked ajándékoz, azt is csak akkor, ha beteg, éhes, lusta, fázik, melege van, unatkozik, vagy ha a jó dolgában épp megfeledkezik önmagáról. A többi idejével a végsőkig feszített magabiztossággal rendelkezik.

A macska nem szeret, hanem megköveteli, hogy nekijuttasd a felhalmozott érzelemtöbbletet. Kisajtolja belőled az utolsó simogatásig, s még te örülsz, ha megtisztel egy unott ölbe tekeredéssel. Nyálát boldogan törlöd arcodról, szőrét szó nélkül söpröd szád széléről, dorombolását a kegyeként fogadod. Kényezteted, mert elvárja tőled a kiszolgálta­tottságot.

Cseléd leszel, a macskád komornája. Függőséged átírja értékeidet: kényelméért vetsz még egy hasábot a kandallóba, alomját többször cseréled, mint a kölyköd pelenkáját. Derékaljad neki ad meleget, tányérodról a legjobb falatok mind hozzá kerülnek. A transzformáció tökéletessé válik; mire a türelmi idő lejárna, hopp, macskalelket növesztesz magad is.