Kicsavart történelmünk

Nem tudom, hogy 22 hónapos apróságként hallottam-e tankok dübörgését 1956. november 4-én. Később pedig évtizedeken át titkolták, hogy volt itt valamiféle „felfordulás”. Felsőtárkány, ahol laktam, mindig messze volt az események középpontjától, így kikövetkeztethető: nem zavarta meg semmiféle zaj, még egy puskalövés sem a boldog falusi gyermeklétemet.

Az viszont bizonyos, hogy tíz hónappal később eldördült egy pisztoly tőlem egy méterre. Két és fél évesen persze azt sem fogtam fel még, hogy ennek lehetett valami köze ötvenhathoz. Ha más nem, hát az, hogy a Magyar Népköztársaság akkori katonatisztjei testközelben tartották maroklőfegyvereiket. Ám, ha elfeledkeztek róla, akkor az könnyen gyermeki kézbe kerülhetett. Az sem tudatosult bennem akkor még, hogy kilencéves bátyámat szíven ütötte egy – játék közben elsütött pisztolyból kiröppenő – csúnya lövedék, és hogy a halál az mindig visszavonhatatlan.

Mára elzúgtak az évtizedek. A történelmi tények tömör összefoglalása 1956. november 4-ével kapcsolatban eléggé szárazan hangzik: „A szovjet csapatok bevonultak Budapestre és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás”.

A történelem fintora továbbá, hogy 35 évessé kellett lennem ahhoz, hogy kendőzetlenül lehessen beszélni november 4-éről. A másik fricskát pedig most, húsz évvel később adja a történelem, amikor is egyes értelmezők újra csavarnak egyet közös múltunkon.