Blaskó Balázs: A néző a legjobb szándékkal és a legnaivabb lelkiállapotban lép be színházba

– Igazgató úr, milyen gondolatok foglalkoztatják a színház nemzetközi ünnepén?

–Számomra minden nap Színházi világnap, hiszen az a munka, amit színházigazgatóként végeznem kell, s az a felelősség, mely ezen a poszton rám nehezedik, folyamatos összegzésre, újragondolásra és megújulásra késztet. Olyan problémákkal, feladatokkal, szituációkkal találkozom nap mint nap, melyek újra kell, hogy gondoltassák velem a saját viszonyomat a hivatásomhoz, a kollégáimhoz, az úgynevezett szakmához.

– A világ legkülönbözőbb, akár legtávolabbi pontján megfogalmazott üzenetek adnak egyfajta fogódzót?

– Kiegészítést és megerősítést adnak az ezekben megfogalmazott gondolatok. Ha egy, a hivatásunkat gyakorló, bármely nemzetiségű kolléga veszi a fáradságot, hogy végiggondolja saját viszonyát a hivatásához – különösen, ha olyan gondolatokat oszt meg, melyek egyfajta hiátust pótolnak –, akkor az ember fel tud frissülni ezektől a mondatoktól. Sajnos nem csak a magyar, de a világ színházi szakmájára is érvényes az a megosztottság, melyet például a politikában vagy a gazdaságban tapasztalunk, számtalan ponton és kérdésben. Az ilyenkor megfogalmazott gondolatok pedig éppen ezeket az ellentéteket próbálják feloldani. Ezért jó ezek mentén újra végiggondolni a viszonyunkat a hivatásunkhoz és pályatársainkhoz, sőt a világ színházi miliőjéhez. Segít tompítani a valós, vélt, vagy lappangó és felszított indulatokat, ellentéteket. Visszavezetnek ezek a gondolatok a dolgok eredetéhez: a hivatásunk méltó és méltóságteljes megfogalmazásához, melynek középpontja az ember. A mindenkori humánum, a lélek, az emberi tartalmaknak csak és egyedül a színházakban fellelhető töménysége. Minden más művészeti ág valamiféle absztrakción keresztül szól a közönséghez. A színház és a kimondott szó ereje az egyetlen, mely az úgynevezett első jelzőrendszeren keresztül közvetít gondolatokat. Tehát a legjobban befogadható.

– Ez különös felelősséget is jelent a színházcsinálók számára...

– Nagyon kell vigyáznunk arra, mit mondunk, mit teszünk, mit és hogyan fogalmazunk meg, hogyan tesszük mindezt föl a színpadra, egyáltalán, milyen formákat találunk a gondolataink kifejezéséhez. Mindezt úgy, hogy ne erősítsük és ne szítsuk az ellentéteket ebben az alapvetően megosztott világban, sokkal inkább az a feladatunk, hogy közelítsük egymás felé a pólusokat.

– Közelítésről beszél. Mit jelent ez a színidirektor gyakorlatában?

– Úgy próbálok fogalmazni rendezéseimben, úgy elindítani produkciókat – más, vendégrendezők munkáját –, és úgy kialakítani a repertoárt, hogy semmilyen módon se adjon alkalmat egy-egy előadás a napi aktuálpolitizálásra. Ha a darabokban – az írók által megfogalmazott gondolatokban – van politikum, akkor meg kell elégednünk azzal, amit a szerző megfogalmazott. Az a feladatunk, hogy az író gondolatait a legszélesebb körben feltárjuk és bemutassuk, interpretáljuk a közönség számára. A néző az író gondolatait vigye magával a mi előadásunkban, mi azonban ne próbáljuk felhasználni ezen gondolatokat valami egészen más, politikai tartalmú üzenet megfogalmazására.

– A darabválasztás azonban már önmagában is lehet kiállás valami mellett, vagy demonstráció valami ellen. Gondolok itt például Móricz klasszikus művére, a Rokonokra.

– Ez a társadalmi dráma, melyet az évad első darabjaként mutattunk be, rendezésemben – Szakonyi Károly érzékeny, tömörítő, a lényegre fókuszáló dramaturgiai átdolgozásában – olyan mű, mely a harmincas évek gazdasági világválságának idején, Magyarországon játszódik. Úgy taglal – magyar példán keresztül – gazdasági folyamatokat, hogy összeköti a múltat a jelennel és a jövővel. Általános emberi tartalmakat fogalmaz meg társadalmi összefüggésekben. A pénz, az anyagi erőfölény, a hatalom és az egyén viszonyrendszere rajzolódik ki. Aki ezt az előadást látja – bár távol állt tőlünk bármiféle aktualizálásra való törekvés –, annak szemei előtt felrémlik a jelen, a közelmúlt, a távoli múlt és a lehetséges jövő is. Térben és időben összeköti a néző ezeket az összefüggéseket és leszűri a következtetéseket anélkül, hogy szájába kéne rágni azt, valamifajta aktualizáló szövegátalakítással, vagy az előadásra rákényszerített, a darabhoz nem szorosan kapcsolódó elemmel. Ilyeneket sajnos sokszor látunk a honi színpadokon. Az ilyesfajta színházat én elutasítom, szerintem nem ez a művészet feladata. Inkább az, hogy sajátos eszközeivel a közönséget az emberi, társadalmi kapcsolatok át- és végiggondolásra ösztönözze. Ehhez pedig nem a szájbarágás, a sulykolás az út! A nézőt partnernek, felnőttnek, alkotó- és együtt gondolkodó társnak kell tekinteni.

– Mi a vágya? Egy néző milyen gondolatokkal, érzésekkel távozzon a színházból egy-egy előadás után?

– A néző a legjobb szándékkal és a legnaivabb lelkiállapotban lép be színházba. Nyitott a lelke. Nem gondol arra, mi lett volna, ha ezt más rendezi, más díszletben, s más jelmezben mások játsszák. Úgy jön, ahogyan a templomba megy az ember igét hallgatni. Abszolút nyitott, s ebben a nyitottságban feltárja a lelkét. Ehhez a lélekhez úgy kell közelítenünk, hogy amikor távozik, olyan gondolatot vigyen magával, mely az élet mindennapjaiban új, jobb erő akkumulálására ösztökélheti. Akár, mert egy előadás alatt felfrissült, és más színben látja a világot, akár, mert olyan emberi tartalmakkal szembesült, melyből hitet és reményt nyerhet a mindennapok folytatására, s arra is, hogy tanulságok mentén újragondolhassa az életét. Kívánom, kapjon erőt ahhoz, hogy másnap felkelve jól, akár jobban tudja folytatni a munkáját, a családjának erkölcsi, anyagi, egzisztenciális előrevitelét. Kapjon megerősítést a mindennapok elviseléséhez.

– Ezek szerint ez a színház feladata... Köszönöm a beszélgetést és kívánok boldog Színházi világnapot direktor úrnak és az egész egri társulatnak!

Színházi világnap

1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet határozata alapján e napon van a világnap, melyet 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntenek. Cél, hogy felhívják a figyelmet a színházművészet fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérjék a közönség szeretetét és támogatását. A világnapon évente egy-egy neves, vagy jeles színházi személyiség osztja meg e napon gondolatait kollégáival és a közönséggel. Idén Carlos Celdrán kubai író, rendező, színházigazgató ez alkalomra írt mondatai hangoznak el a teátrumokban.