Kétszázötven éve halt meg Giovanni Battista Tiepolo

1696. március 5-én született Velencében egy kereskedő hat gyermeke közül legfiatalabbként. A korán árvaságra jutott fiú 14 éves korától Gregorio Lazzarini akadémikus festőnél tanult, korai művei melankolikus hangvételű, fény-árnyék kontraszttal (chiaroscuro) készült képek voltak. 1716-os freskója, az Izsák feláldozása a velencei Santa Maria dei Derelitti templomban már drámaibb hatású. Neve 1717-ben bukkant fel a festőcéh névjegyzékében, ekkor már a dózse festője volt. Ebben az időszakban Giovanni Battista Piazetta plasztikus alakformálása hatott rá, erre példa a milánói Brera múzeumban őrzött, 1720-as Madonna.

Tiepolo velencei és külföldi kortársainak munkáit éppúgy tanulmányozta, mint a régebbi mestereket, így Tintorettót és Veronesét, s számos metszetet készített 16. századi témákra. Szakmai tudása és eredeti témaválasztása már első freskóin érzékelhető: Szent Teréz dicsősége a Scalzi-templomban vagy Az ékesszólás ereje a Palazzo Sandiban. Első érett műveit az udinei érseki palota számára készítette, a bibliai témájú képeket élénk színek, lendületes, eleven alakok jellemzik, majd a Dolfin család velencei palotájában festett tíz freskót a római történelem eseményeiről.

Hírneve túlnőtt Velencén, 1731-ben Milánóban a Palazzo Archinto és a Palazzo Dugnani freskóin dolgozott (az előbbi a II. világháborúban elpusztult), itt vezette be háttérként a tágas, levegős tájat. A bergamói Capella Colleoniban Keresztelő Szent Jánosról készített freskókat, 1734-ben a vicenzai Villa Loschiban dolgozott. Bár hívták külföldre, inkább szülővárosában maradt, ahol a nemesség és az egyház is versengett alkotásaiért, s csak képeit küldte Németországba. A barokk egyházi művészet egyik csúcsa az akkor épült velencei Gesuati templombeli freskója: A rózsafüzér imádása, amely az 1730-as évek végén készült. A templom a dominikánusok tulajdonában volt, akik igen szigorú feltételeket szabtak számára, csak harmadik vázlatát fogadták el.

Az 1740-es években festett világi képein azzal a ragyogást idéző technikával kísérletezett, amelyet például Canaletto is újra felfedezett. Több templomot díszített műveive, alkotóerejének teljében vállalta el a velencei Palazzo Labia báltermének kifestését, a falakon Antonius és Kleopátra történet festette meg. A kor kulturális életének egyik befolyásos személyiségével, Algarotti gróffal kötött barátsága révén látóköre szélesedett, közelebb került a kor klasszicista ízlésvilágához, miközben megőrizte Veronesétől örökölt motívumait és fantáziájának gazdagságát.

1750-ben kapott megbízást a würzburgi érseki palota freskóira, amelyeket fiaival, a 23 éves Giandomenicóval és a 14 éves Lorenzóval három év alatt végzett el, munkájuk tökéletesen illeszkedik az épülethez. A díszterem mennyezetén 677 négyzetméteren a Menyegzői allegóriát, az oldalfalakon Barbarossa és Beatrice lakodalmát, a lépcsőház mennyezetén az Olümposzt festették meg, az egyik mennyezetfreskón Tiepolo önarcképét is megörökítette. Németországban ismerte meg Rubens és Rembrandt munkáit, az előbbi hatását tükrözi A háromkirályok imádása című alkotása Münchenben.

Hazatérése után is elhalmozták munkákkal, de az 1756-ban kezdődött hétéves háború politikai bizonytalanságot okozott Velencében. Tiepolo ezért elfogadta a háborúban részt nem vevő Spanyolország királya, III. Károly meghívását, utolsó olaszországi munkája a Velencéhez közeli Villa Pisani díszítése volt. 1761-ben kelt utoljára útra, hazájába már nem tért többé vissza. A madridi királyi palotában Spanyolország dicsősége címmel fiaival három hatalmas mennyezetfreskót készített, Aranjuez egyik templomában is festett vallásos képeket, s magánmegrendelő számára a Menekülés Egyiptomba című sorozatot. Tiepolo 1770. március 27-én Madridban halt meg.

Ő volt a dekoratív barokk festészet utolsó nagy mestere, afféle „nemzetközi sztárnak” számított. Festett architektúrái alig válnak el a valóditól, a mennyezetet égbolttá változtatta, arisztokrata megbízóit szinte istenként ábrázolta, freskóiba belekomponálta még a gipszstukkókat is. Mozgalmas, virtuóz freskói pompaszeretetről, remek színérzékről tanúskodnak, az egész életet egy édeni tájba ülteti át, művei tobzódnak a színekben, napsütésben. Arcképei, rajzai, rézkarcai alapján is a legnagyobbak közé sorolják.

A budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött Szűzanya hat szenttel című festményét is elvitték az 1983-as emlékezetes képlopáskor, az eltűnt hét alkotás között volt fia, Giandomenico Pihenő szent család című képe is. (A festmények egy évvel később viszonylag épségben kerültek elő.) Tiepolo alkotásai ritkán kerülnek kalapács alá, idén januárban a Sotheby's árverésén Rózsafüzéres Madonna angyalokkal című, nagyméretű oltárképe 17,3 millió dollárért kelt el. Eddig még a művész egyetlen alkotásáért sem fizettek ennyit, s eredetisége sem lehetett vitás, mert Tiepolo a korban nem jellemző módon aláírta és dátummal is ellátta azt.

Halálának 250. évfordulója alkalmából Stuttgartban a német nyelvterületen először szenteltek nagyszabású kiállítást életművének, a Vatikán bélyeget, San Marino pedig emlékérmet bocsát ki a rokokó egyik legnagyobb mestere tiszteletére.