Premier előtt Dániel Andrással: A gyerekek sokkal többet megértenek, mint mi, felnőttek gondolnánk

A hangszórókból éppen felreccsent az ügyelő első figyelmeztetése: fél óra múlva kezdődik az előadás. Nem is akármilyen. Egy premier mindig különleges izgalmat jelent, feszültséget hoz egy színház légkörébe. Ebbe a feszült várakozásba toppant be a szerző, Dániel András, akinek a nevét és főleg mesefiguráit, alakjait oly jól ismerik a kisgyerekeket nevelő szülők, s akikért rajonganak az apróságok. Most mégsem a kuflikkal kezdtük beszélgetésünket. Egy gyerekvers sorait idéztem.

– „Hogyha a mackók sakkoznak, / Roppant ritkán kapkodnak. / Ketyeghet a sakkóra, / Nem ijeszt a mackóra.” Gondolom, ismerős az idézet, Tandori Dezső, a zseniális költő, író tegnap hunyta végleg le szemét. Ő is – ahogy nagyon sok író kényszerűségből a hetvenes-nyolcvanas években – írt rengeteg gyerekverset. Kit tekintesz valójában az elődödnek, mintának?

– Valóban, már korábban, az ötvenes-hatvanas évektől sok, „felnőttpublikációtól” eltiltott szerző fordult egzisztenciális szükségből a gyerekirodalom felé, közülük néhányan e műfajban is maradandót alkottak. Tandori Dezső már egy következő generáció tagja volt, azok egyike, akik talán már nem elsősorban ilyen kényszerek hatására kezdtek gyerekeknek írni. Ő annyiban nem minta nekem, hogy én nem vagyok költő, nem írok verseket, legföljebb alkalmilag, ha egy prózai szövegben szükség van rá. Mindemellett Tandori Dezső középiskolás korom óta fontos számomra, költőként és művészi habitusát tekintve egyaránt. Szerzőként inkább tartom mintának Lázár Ervint, aki szintén nem gyerekszerzőként kezdte, aztán meglehetősen sikeres lett ebben a műfajban – enyhén szólva. Ő volt az a magyar irodalomban, aki a maga gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, játékos, groteszk okos meséivel iskolát teremtett. Ez persze nem jelenti azt, hogy amit én írok, az ő mércéjével mérve lenne játékos, groteszk vagy okos…

– Annyiban mégis igaz, hogy az írásaid egyaránt élvezetesek gyerekeknek és felnőtteknek is… Hogy lehet megtalálni ezt az arányt?

– Ezt sokkal inkább érezni lehet, mintsem tudatosan megtalálni. Nem lehet patikamérlegen kimérni. Amikor ismételten elkezdtem írni gyerekeknek – mert egészen fiatalon egyszer már csináltam ilyet –, akkor már túl voltam a kisgyerekes apuka korszakon. Korábban sok mesét olvastam a gyerekeimnek, és pontosan tudtam, mekkora kínszenvedés – akár ötször, tízszer, kétszázszor is – felolvasni olyan szövegeket nekik, amelyek hozzám, a felnőtthöz egyáltalán nem szólnak. Amikor elkezdtem írni ezeket a meséket, mint például az első – a most bemutatásra váró darab alapjául szolgáló – könyvemet, a Matild és Margarétát, az elejétől fogva ki akartam kicsit kacsintani a felnőtt olvasókra is. Olyan tapasztalatokat szerettem volna belecsempészni a szövegekbe, amelyek napjainkban a felnőtteknek is ismerősek. Remélem, sikerült úgy, hogy a gyerekeket ez ne zavarja az élvezetben.

– Ez azt is jelenti, hogy a gyereket nem kell feltétlenül gyerekként kezelni?

– Vannak olyan szövegeim, amelyeket úgy írtam, hogy nem foglalkoztam vele, ez most gyerek- vagy inkább felnőttszöveg, a megcélzott korosztályt nem jelöltem ki pontosan. Így némelyik könyvemben találhatók a mesékben megszokottnál kicsit absztraktabb, filozofikusabb részek is. Ezzel kapcsolatban gyakori és meglepő tapasztalatom, hogy mennyire értik ezeket a kicsik! Gyakran mesélnek nekem ilyesmiről a szülők vagy maguk a gyerekek. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a gyerekek sokkal többet megértenek, mint amit mi, felnőttek gondolnánk.

– Éppen ma jelenik meg a kuflikönyveid tizenegyedik darabja. Tervezted, hogy igazi sorozatszerzővé avanzsálsz?

– Mindig határozottan állítottam, hogy ha valamit, akkor sorozatot nem szeretnék írni. Aztán, ahogy ez lenni szokott, éppen ez történt. Azt hittem, két-három könyv lesz ez a kuflikról szóló minisorozat, de a kuflik valahogy másként gondolták… A sikerben persze szerepe van a rajzfilmnek is, ami a kuflitörténetekből készült, na meg annak, hogy sok felnőtt is felfedezte magának a könyveimet, s így több irányba kezdett el terjedni a hírük.

– Grafikusként is ismert vagy. Mi születik meg előbb, a rajz vagy a szöveg?

– A könyveimnél általában a szöveg van meg előbb. Író és rajzoló énem között ez a munkamegosztás, mintha Dr. Jekyll és Mr. Hyde volnék… Bár a kuflik esetében pont az történt, hogy egyszer rajzoltam egy kukacszerű kis izét, amire azt mondtam, hogy ez itt egy „kufli”. Így született a név, ami a kifli és a kukac szavakból van összeragasztva. Ennyiben rajzból született az ötlet, de a többi, az már írás volt. Még A nyúlformájú kutya című könyvem volt ilyen, ahol egy rajz kezdett el piszkálni, kíváncsi lettem, hogy mit mondana ez a figura, ha beszélni tudna. De ha egyszer megvan az ötlet, onnan már az írónak muszáj dolgoznia…

– Mi foglalkoztat leginkább mostanában?

– Készülnek újabb kuflimesék is, mert a rajzfilmstúdiónak időről időre muníciót kell szolgáltatnom. Ezen kívül két kollégám társaságában egy hosszabb felnőttszövegen munkálkodunk nagy titokban, illetve dolgozom egy történeten, amiből talán-talán – ezt csak halkan mondom ki – valami regényszerű, legalábbis több fejezetből álló dolog lesz. És az ilyen több fejezetből álló szöveget leginkább regénynek szoktuk hívni… Erről azonban még nem mondanék többet, mert nem szeretek addig beszélni készülő munkáról, amíg nem látom a végét, s ez esetben az még túl messze van.

– A mostani, egri bemutató, a Boszorkányok a Bármi utcából színpadi változatát nem te, hanem Szőke Andrea jegyzi. Milyen érzés elengedni a mű kezét?

– Nem ez az első alkalom, hogy színre viszik valamelyik írásomat, ezek közül egyet sem én alkalmaztam színpadra. Már megszoktam ezt a helyzetet, hogy jön valaki és „belegyalogol” a szövegembe. Mindenesetre már olvastam a szövegkönyvet, ez alapján úgy gondolom, Andrea nagyon jó kézzel nyúlt hozzá az alapanyaghoz. Ugyanis több mesémből született meg a színdarab, ami sohasem egyszerű feladat a színpadra átdolgozó író számára, hiszen több különböző történetből kell kirajzolnia egy ívet, ám itt ez remekül sikerült. Innentől kezdve már a rendezőn, na meg a színész hölgyeken és urakon múlik a siker!

Dániel András író, grafikus, festőművész

Sokoldalú grafikus, aki újságok, magazinok címlapjától kezdve egészen gyermekkönyvekig sok mindenhez készített már eddig illusztrációt. Mindemellett elismert kortárs festő is, amit jelez az is, hogy már számos egyéni és csoportos kiállítása volt. Infografika, plakát, könyvborító egyaránt szerepel a repertoárján.

Írói munkássága ifjú korára nyúlik vissza, ám a képzőművészet előtérbe kerülésével az háttérbe szorult. Az első önálló kötete 2012-ben jelent meg, a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából címmel. Kiváló párbeszédei, különös, vizualitásból eredő ötletei és groteszk játékossága művelt nyelviséggel párosul. Legismertebb figurái e művekben a se nem kifli, se nem kukac lények, vagyis a kuflik ma már diafilmen, rajzfilmen és hangoskönyvben is egyaránt elérhetők a könyveken túl.

Történeteit éppen úgy várják az óvodások, mint a szüleik, hogy bepillanthassanak például Kicsibácsi és Kicsinéni életébe, a dióhéjlakba. Nem nagy konfliktusokról, netán a jó és rossz harcáról, világmegmentésről írja meséit. Sokkal inkább a világ szemléléséről, átéléséről, a létezés apró, egymást követő, néha megható, néha megnevettető mozzanatairól.