Szakértő kezei között lesznek újra szépek az értékes kincsek

– Mindent a szemnek! – figyelmeztet a restaurátor, hogy még véletlenül se érintsünk meg semmi műtárgyat az asztalán. Bencze András nyugdíjasként került néhány éve a mátraaljai város nagytemplomának múzeumába, ahol hetente négy napot tölt a kalapácsok, fúrók, fogók, reszelők és fűrészek között. Felsorolni is lehetetlen azt a rengeteg eszközt, amelyet asztalának a fiókja rejt. Azt meséli, ez nem a teljes repertoár, hisz’ nem is férne el itt minden.

Elővesz és mutat egy megkopott zsanérvágót, amelyet egykori mesterétől örökölt, és ami még ma is jól szolgál. Maga sem tudja megmondani, mennyi mű- és kegytárgy ment át a kezei között élete során. A legbüszkébb talán mégis arra a Mátyás kupára, amelyet a Kincstár műhelyében restaurálhatott nemrégiben.

– Az 1400-as évekből való műkincs igazi kuriózum. Azért is vállaltam el ezt a munkát és jöttem el a fővárosból ide nyugdíjasként dolgozni, mert itt azokkal a tárgyakkal foglalkozhatok, amelyekről mindig is álmodtam – mondja.

Elmeséli, hogy a szenvedélye a míves tárgyak elkészítése iránt már gyerekkorában kezdődött.

– Kolozsváron nőttem fel, egy kalapácsunk volt otthon, de valahogy vonzódtam az ilyen jellegű munkák iránt – emlékezik. – Ott tanultam aztán ki az ezüstművességet, s iparművész lettem. Magyarországon 35 éve élek. Amikor ideköltöztem, a Nemzeti Múzeum kebelén felsőfokú fém szakrestaurátor végzettséget szereztem, s hosszú ideig saját műhelyemben dolgoztam. Sok esetben múzeumoknak restauráltam, hiszen ezzel a címmel bármilyen értékű, méretű, minőségű műtárgyat kézbe vehetek, s nagy valószínűséggel nem teszem azt tönkre.

Kiderül, most egy pacifikálén, egy talpas kereszten dolgozik, de általában több munkát végez párhuzamosan. Kelyhek, kupák és apróbb műtárgyak is sorakoznak az asztalán. Arról is beszél, hogy a technika fejlődésével sokat változott ez a szakma is.

– A réges-régi ötvös emberek minden tárgyat kézzel készítettek – említi –, hosszú tervezések után aranyréteggel borították a kész műveket, amit tüziaranyozással vittek a felületre. Nem árt tudni – magyarázza –, hogy ezek anyaga az esetek legnagyobb részében ezüst és évekig is dolgoztak egy-egy mívesebb alkotáson. A higannyal kevert aranyozási eljárás azonban mérgező, ezért sok ötvösmester halálát okozta. Már régóta a galvanizálás módszerét alkalmazzák.

Bencze András nagy lelkesedéssel beszél a szakmájáról. Kitér arra is, ha kell, ő is tudna akár egy kupát, kisebb tárgyat is készíteni, de számára a restaurálás az elsődleges és szívesen meg is mutatja a már kezei közt megszépült tárgyakat a múzeum kiállítótermében.

Számos régi értéket őriznek Szent Bertalan-templomban

Az egyházi tárgyakról is szívesen megosztja tudását a szakember, hiszen a vitrinekben őrzött összes műhöz köze van. Elmeséli, hogy a nagytemplomból évekkel ezelőtt ellopott műkincseket a megtalálásuk után ő hozta rendbe. A restaurálásnak köszönhetően a laikus szemének a kiállított alkotáson nem tűnnek fel az egykor nagyon rossz állapotban, törötten érkezett tárgyak hibái.

– Ha nem szakértő kezek közé kerülnek ezek a tárgyak, akkor azokat végérvényesen tönkre lehet tenni. A restauráláshoz bizonyos szakismeretek elengedhetetlenek és dokumentálni kell az összes munkafolyamatot – szögezi le. Kiderül az is, többször kérik fel családi ereklyék, eszmei értékkel bíró műtárgyak restaurálására. Tanította is a szakmát tíz évig az akkor még képzőművészeti főiskolán. Úgy látja, csak egy nagyon szűk réteg választja ezt hivatásaként és ahhoz, hogy valaki talpon tudjon maradni és kitűnni, a kézügyesség mellé nagyon komoly érdeklődés, elhivatottság kell a szakma iránt.