A barátság

A barátság kortalan, mint a szerelem. Már az óvodában ízlelgetjük mindkettőt, és képesek vagyunk újakat kötni idősen is. Mert az igényünk arra, hogy valakinek őszintén megnyíljunk, valakivel hosszasan beszélgessünk, jóízűeket nevethessünk, támasz legyünk és támaszt keressünk, no, az nem korhatáros.

Talán hét-nyolcéves lehettem, amikor egy délután váratlanul megkérdeztem a hetven feletti nagymamámat, aki egy egyszerű parasztasszony volt, hogy ki a legjobb barátnője. Értetlenül nézett rám, nekem nincs olyan, mondta. Megcáfoltam. Dehogy nincs, a szomszédban Juliska néni, akivel cserélgetitek a töltött káposztát, és mindig pletykálgattok kint a padon. Felnevetett. Talán sosem jutott eszébe kettejükre ez a fogalom, pedig milyen jókat hahotáztak néha, elhallatszott kétháznyira is, olykor meg hosszan panaszkodtak, férjre, gyerekre, esőre, melegre, az életre. És édesen, szépen felöltözve, egymásba kapaszkodva ballagtak vasárnaponként az istentiszteletre, a közös programra.

Az életünkön átsuhanó barátságok mellett ott vannak azok a nyomot hagyó, igaz, maradandó barátságok, melyek megbecsülése egy olyan jóleső belső kényszer, amit a másokhoz való kötődés vágya táplál. És ezt ápolni kell(ene). Július 30-a a barátság világnapja. De mire jó egy ilyen világnap? Például elmélkedésre. Emlékezésre. Vágyakozásra. Megkeresésre. Egy közös kávézásra, borozásra, kibeszélésre. Vagy csak egyszerűen arra, hogy oka legyen az együttlétnek.