Cunami

Újabb szökőárról készült videófelvételek borzolják az internetezők és tévénézők kedélyeit, vagy – vérmérséklet szerint – szórakoztatják őket, ha a megszámlálhatatlan erőszakos film függőivé váltak. Van, aki elsápad a számunkra elképzelhetetlen pusztulás láttán, és van, aki „tök izgi” felkiáltással nézi meg újra a drámai képsorokat. 

Az egyik volt általános iskolai diáktársam, aki már átélt hasonlót jó húsz éve egy délkelet-ázsiai országban, elmesélte nekem a történteket. Az életét az mentette meg akkor, hogy a szárazföldtől messze, egy hajón tartózkodott. A szökőárból ők csak annyit éreztek, hogy a tenger felszíne lágyan megemelkedik, de ezt is inkább a hajó gyakorlott személyzete érzékelte. Itt ugyanis a rohanó víztömeg a nagy mélység miatt még nem tornyosul fel, mint a parthoz közelítve. A helyi tengerészek azonban nagyon jól tudták, mi történt, s azonnal a part felé siettek otthonuk, szeretteik felé. 

A kikötőbe érve a leírhatatlan pusztítás sokkoló látványa fogadta őket. A súlyos katonai tankerek a betongát túloldalán hevertek, a könnyebb halászhajókat szétszórta az ár. A beton-, fém-, fa- és más törmelék iszonyú káoszát a gyorsvonat sebességével érkező, sok méter magas vízoszlop által felszaggatott part iszapja borította. A felismerhetetlenségig szétroncsolt kikötő víz alatt állt, ezen átgázolva kezdődött a küzdelem az életveszélyes helyzetek elkerüléséért. 

Iskolatársam jól tudta, hogy nem szabad megsebeznie magát a roncsok között, mert a legalapvetőbb orvosi ellátásnak is híján, a kiöntött pöcegödrök okozta fertőzések a biztos pusztulást jelentik. De túl kellett élni a maláriás szúnyogok támadásait, s a közvetlen veszélyt jelentő, áram alatt lévő, elszakadt elektromos vezetékek alattomos csapdáit is. Tenni kellett mindezt egy szál ruhában, papucsban, mert minden más holmija, bungalójával együtt odaveszett. Az éjszakát sorstársaival a dzsungelben, a földön fekve, a külvilág híreitől teljesen elvágva töltötte. 

Hajlamosak vagyunk panaszkodni életkörülményeink miatt, és a kesergés cunamiként képes letarolni az életünket. Pedig, véleményem szerint, észre kellene vennünk, s nem csak a szökőár veszélyének hiánya miatt, hogy a bolygónk szerencsésebb felén élünk.