Berta mama

Sok-sok esztendővel ezelőtt egyedül jártam vakációzni, de mint ismeretes, manapság már szingliknek is szerveznek társas utakat, ahol akár párra, barátra is lelhetnek. Évtizedekkel ezelőtt így ismerkedtem meg Berta mamával, aki a barátom lett. 

Épp ráérősen bámészkodtam a párizsi metróban, amikor hátba vágott egy hatvanasforma, roppant energikus nő, s csípőre vágott kézzel heherészett. A fején sombreroméretű szalmakalap volt, a hátán degeszre tömött hátizsák, térdig érő, bő nadrágszára viharcibálta zászlóként lobogott, mert félretaposott szandáljában izgatottan toporgott. 

Szia!!! – rikoltotta. – Látom, magyar vagy, és eltévedtél. De semmi gáz, én már három napja itt vagyok, tehát segítek. Hová akarsz menni? – pislogott nagyokat a hihetetlen méretű szemüvegkerete mögül, s közben gyomron öklözött. Kedves lénye szórakoztatott, kiböktem hát az első megálló nevét, ami eszembe jutott. Berta mama széthajtogatta várostérképét az állomás kövén. Mutatóujját követve négykézláb mászott rajta, rövidlátón betűzte a megállókat, közben több utas átgyalogolt a térképen. A városatlasz széle felhajlott egy utas lábának dőlve, ezért Berta mama rögtön intézkedett. 

– Eszküzé möszijő tata! – harsogta kiképző őrmester módjára, s az idős férfi lába alá igazította a térképet. Rögtön meg is lelte a keresett állomást. – Megvan! Ha megint eltévedsz, itt a telefonszámom. No, szia! 

Ezzel elviharzott, s miután eltűnt, percekig bámultunk utána az elképedt öregúrral.