Rablóhús

Papucsban mentem egészen Moszkváig, pedig jócskán benne jártunk már az októberben. Vastagon esett a hó, a barátságtalanságban a kamion fülkéje jelentette az oázist. Az anyósülésen jó érzés volt arra gondolni, hogy otthon a völgyben még nyílnak a kerti virágok.

Majd harminc éve történt. Barátom, akivel bejártuk a kontinens jó részét, már nem ülhet a volánnál, s magával vitte közös emlékeink jó részét is. Pedig mi tényleg félszavakból is megértettük egymást; ha például azt mondta: rablóhús, máris vígan nyerítettünk, mint Ráró az inszeminátornál.

A bekötőútnál téblábolt a suhanc, mellette tűz égett fémhordóban, utóbbi peremén vaspálcikák. Rablóhúst sütött, vagy inkább pörzsölt. Megálltunk, mert fogytán volt a vodkánk – Oroszhonban sosem tudható, mit takar az árukapcsolás. A szmolenszki országúton kizárólag rablóhúst, aminek, sajnos, nem tett jót a látvány.

Mire megfejtettük volna a falatkák eredőjét – némelyik egy boldogabb létben tán még cincogott is –, a legényke bevetette az ösztönös marketingfogást: lekapta az egyik nyársat a tűzről, beleharapott egy kövérebb részbe, bólogatván: ejha! Az őszi tél nedveket csalt ki fitos nózijából, s a folyás nem állt meg a szája szélénél. Aztán visszapakolta a nyársat a tűzre – hamar elhalt a nyirkos sercegés –, mi pedig gyorsan elköszöntünk. Rablóhús azóta sem került az asztalomra, felőlem kínálhatják ezüsttálcán is.