Poszt O2

Ma a szokásossal ellentétben nem az anyukája meleg kezének érintése keltette, hanem a nagymamája hangja, ahogy belépett a szobájába. Csendesen közelebb osont a félálomban lévő unokájához, de már az ajtónyitásnál elárulta magát, senki nem tud olyan halkan kinyitni egy ajtót, mint egy anyuka. Kedvesen szólongatta a fiút, de mivel az semmire nem reagált, be kellett vetni az aduászt, a csikizést. Az eddig csukott szemmel várakozó kisgyerek szeme erre kipattant és nevetésben tört ki. Ideje volt felkelni.

A fiú gyorsan kapkodta magára a barna térdnadrágból és fehér rövid ujjú ingből álló egyenruháját, majd a nagymamája a kis nyakkendőt is ráadta, azt csak ünnepekkor kellett hordani, de magának soha nem sikerült megkötnie. A reggeli szójatejes kakaó után, a fiú hátára vette a táskáját, majd a nagymamája kezét fogva kiléptek az ajtón. Nagyon meleg volt, olyan 40 celsius fok körüli, mint egész évben. A fiú meg se lepődött, ez az időjárás olyan természetes volt neki, mint, hogy reggel felkel a nap. Rátette az orrára a légmaszkot és lépett is volna az utcára, amikor visszarántotta a nagymamája. Nem vették fel az overált. Csodálkozott is, hogy nem kell ma felvenni ezt a nejlonszerű valamit, állítólag ha nélküle megy ki a házból, akkor csúnya lesz a bőre és nagyon fog fájni. Valami UV sugárzásról hadoválnak mindig a felnőttek, meg ózonrétegről, de ezt a kisfiú nem értheti, még kicsi hozzá, vagy legalább is ezzel zárják a beszélgetést, ha ő is ott van. Na meg a légmaszk! Mindenkin van az utcán, hiszen alig van kint levegő, de sokan füldugót is használnak, az O2-generátorok, amik a házakhoz vannak kapcsolva nagyon hangosak, de az utcákon hömpölygő autók hangja is hozzátesz egy kicsit. Ha valaki beszélgetni akar, az fülhallgatót használ, ahogy azt ők is tették.

Mikor tényleg útrakészek lettek, kiléptek a szmog, autók, mágnesvasutak és emberek alkotta masszába. A nagymama sokat mesélt azokról az időkről, amikor még parkok voltak az utcasarkokon, gyerekek bújócskáztak a bokrok között, hintáztak csúszdáztak, majd ugyan itt hógolyóztak és szánkóztak télen. A fiúnak mindez más volt és ismeretlen. Ha fákat akart látni, növényházba kellett menni, ott is alig volt, ha játszani akart, akkor játszóházba, ha havat akar látni… Hát azt nem láthatott. Voltak drága síparkok, a nagymama meg is ígérte, hogy egyszer elviszi, de csak ha nagyobb lesz. Az évszakok fogalma is ismeretlen volt számára, ma már csak az örök nyár van. A beszélgetés közben felszálltak a mágnesvasútra. A nagyi még mindig a hóról meg a fákról mesélt, hogy azok régen mindenhol voltak és a gyerekek kint játszottak, még télen is, pedig akkor nagyon hideg volt. Ez volt a kedvenc meséje, a képek alapján néha ő is elképzelte milyen lehetett kint játszani, milyen lehet a hó tapintása, a friss levegő érzése.

A nagymama bekísérte a fiút az iskola épületébe, de innen már nem volt rá és a régi meséire szükség. Lesegítette a fiúról az overált, berakták a légmaszkkal együtt a szekrénybe, majd elköszönt. Hazafelé a nagymama azon gondolkodott, vajon, megértik-e majd valaha a mai gyerekek, hogy ez így nincs rendben. Ha igen talán kitalálnak valamit, ha egyáltalán az lehetséges. Talán, talán, talán, de ő már nem tehet semmit. Csendben nézte a kivetítőket a vasúton, New York-ot elöntötte a víz, Londonban még folyik a túlélők keresése, az egyenlítő közeléből tömegesen vándorolnak az emberek északnak és délnek, háborús helyzet alakult ki az országok között, senki nem akar osztozkodni a tartalékokon. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha erre hamarabb ráeszmélnek az emberek…