2018. 07. 26. 06:30 | [email protected]

Kilencvenhat esztendő, majd egy évszázad történelmi léptékű idő. Különösen, ha egy sport- és kommunikációtörténeti jelentőségű személyiség élte azt végig. Mint a szerdára virradóra, 96 éves korában elhunyt rádióriporter és labdarúgó-vezető, Szepesi György.

Rendkívüli, a fiatalabb generációk számára felfoghatatlan, ismeretlen életerő és életigenlés kellett ahhoz, hogy aki 1922-ben zsidó családba született, egyáltalán ép elmével és lélekkel átvészelje a bomlott huszadik századot. Egy megcsonkított, még nyílt sebeit nyögő országban jött világra; mire a felnőttkorba ért, neki és szeretteinek meg kellett szenvedniük a világválságot, a világháborút, az üldöztetést; alkotó korszakát a keményebb, majd a puha kommunista diktatúrába belesimulva, nyilván ezernyi keserves és méltatlan megalkuvást kötve, ám azokról sajnos érdemben soha, később sem megnyilatkozva töltötte el; mindezek miatt valószínűleg nem a felhőtlen szabadság beköszönteként tekintett a rendszerváltozásra sem.

Másrészt viszont csodálatos, ihletett kor részese és krónikása lehetett. Innen a húszon tanúja volt a Komjádi-féle legendás vízilabdacsapat tündöklésének; a berlini olimpián Magyarország sportnagyhatalommá válásának; az 1938-as labdarúgó-világbajnoki döntőnek. Sportriporterként együtt nőtt fel az Aranycsapattal, Puskásék mellett a pólósokkal, Papp Lacival és többi hősünkkel ő maga is idollá emelkedett. Szakmája érett, kész mestereként Alberték, Mészölyék, aztán Nyilasiék, Törőcsikék tetteit tehette közhírré.

Az ő hangja volt az átmenet, a misztikus értelemben is vett médium a több száz, ezer kilométerre aratott diadalok és a pesti bérlakások gangján, falusi kultúrházakban a rádiót körbeülő magyar melósok, parasztemberek között.

Ő közvetítette nekik talán egyetlen boldogságukat.

A korszakból adódó példátlan lehetőségeivel sportriporterként – az egyebeket most hagyjuk – sohasem élt vissza; a pálya szélén a legsematikusabb időkben sem pártapparatcsikként szólt a mikrofonba, amit és ahogyan mondott, az nemcsak 1954-ben, de ’34-ben és ’94-ben is elhangozhatott volna. Mert fő erénye, amely részben spontán szenvedélyességéből, érzelemgazdagságából fakadt, maga az időtlenség volt, ami halála után örökkévalósággá nemesedik.

Nem volt mód mélyebben megismernem és megkedvelnem Szepesi Györgyöt, az embert – de sohasem múló, szerencsére bármikor visszajátszható élményt jelentenek Szepesinek, a riporternek a közvetítései.

Hozzászólások